Riadtan
ülök fel az ágyamban, vastag pizsamám izzadt testemhez tapad.
Vakondként kezdek el tapogatózni az éjjeli lámpám kapcsolója
után. A fény megvilágítja a szobámat, akár
a szentjánosbogarak a nyári éjszakát. Heves szívverésem is
kezdi felvenni megszokott ritmusát. Kikászálódók az ágyból,
hogy elbotorkáljak a fürdőszobába. Az ovális tükörhöz lépek,
és két kézzel támaszkodok a kézmosó csapjára. Látom a
tükörképemet, ráébredek, hogy sírtam. Az arcomat még mindig a
könnyeim mossák. Hátrálok pár lépést, lekapom magamról nedves
pizsimet, és beállok a zuhany alá. Először a hideg víz csípi a
bőrömet, de szerencsére hamar felmelegszik. Eléggé ziláltan
érzem magam, hetek óta ugyanazt álmodom, vagyis
azt hiszem,
mert
ebben sem vagyok biztos.
Mióta
ködképek zavarják elmémet, azóta stresszesen és leverten
ébredek. Furcsa,
de
soha
nem tudok visszaemlékezni rájuk.
Ahogy
végzek a fürdőszobában az ébresztőm a szobámban kukorékol.
Sóhajtok, magamhoz fogom a pihe-puha
törölközőmet.
Bronde színű hajam enyhén behullámosodott a forrógőz hatására,
amitől úgy nézek ki, mint egy
pulikutya.
Hálószobámba
visszatérve
ingerülten elhallgattatom a csilingelést,
a csendtől különös elégedettség száll meg. Összecsapom a
tenyeremet és széles mosolyra húzom a számat.
– Oké!
Újabb szépséges nap vár rám! – rikkantom el magam
lelkesen.
Egy
gombnyomására rákényszerítem a redőnyöket, hogy engedjék be a
kora reggeli napfényt.
Búkora nyitom az ablakot, amin
keresztül
rögtön besuhan a téli hideg. Nyomban libabőrös leszek és
visszacsukom
a kellemetlenség okát. Ilyen időben nincs kedvem dolgozni, lehet,
jobban járnék, ha beteget jelentenék. Ezen
morfondírozok,
miközben telt ajkamon dobolok a mutatóujjammal.
Döntésképtelenségemben bekapcsolom a televíziót, hogy megnézzem
az időjárás jelentést.
Az
éjjeliszekrényem fiókjából előveszem a naptáramat,
hogy megnézem, mennyit van még hátra karácsonyig. Kisebb sokkot
kapok, amikor azt látom,
hogy alig két hét
van szentestéig.
Órám szüntelen kattogása arra késztett, hogy rápillantsak. Jó
ég! El
fogok késni!
– Basszus!
– kiálltok
fel, és rögtön a szekrényemhez rohanok, kikapom
az első ruhát, ami a kezem ügyébe kerül.
Az
állótükörhöz iparkodok, hogy magamhoz nézzem
barna
garbós hosszú ujjúmat a fekete nadrággal. A hangulatomnak
nem éppen ez
az összeállítás felel meg,
de tűrhető. A
dió színű
hosszúszárú csizmámat rángatom fel szökdécselve, mikor látom,
hogy rég a metrón kellene ülnöm. A telefonomat leverem a
kisasztalról a kapkodás közepette. Ez
nem az én napom. Várjunk csak! Miki biztos eljön értem, ha szépen
megkérem
–
ezért
azonnal
hívom is régi ismerősömet.
Kint
várakozók az utcán, kesztyűn keresztül is lefagy a kezem, ezért
hevesen dörzsölöm össze. Táskámból
kiveszem a piros flakonom, amiben a meleg málnás teám van,
letekerem a kupakját és beleiszok, amelytől nyomban felmelegszem,
és a jó kedvem is
visszatér.
Kevesebb,
mint félóra telt
el,
amikor
leparkol
előttem egy fehér Citroen. Miki vigyorog,
integet nekem a kocsiból. Olyan lelkes, mintha egy híres
színésznővel készülne randizni. Rámosolygok, és mielőtt
beülnék, a kabátom kapucniját leveszem a fejemről. Ő
köszönésképp
két puszit
nyom hideg csípte pofimra.
Kakaó
színű
körszakálla szúrja a bőrömet, ezért arrébb húzódok.
– Flóra!
Király, hogy egy helyen dolgozunk!
– Számból
vetted ki a szót. De ha nem akarjuk azt, hogy kirúgjanak jobb, ha
indulunk
–
jegyzem meg kedvesen.
– Bocsi,
csak rabul ejt a szépséged
–
válaszol,
miközben kitolat a kocsival.
Kényes
szituációba kevertem magam, legközelebb jobban átgondolnom a
döntéseimet.
Úgy érzem, ezekkel a húzásimmal csak hamis reményeket ébresztek
benne. Tisztában
vagyok
azzal, hogy szerelmes belém, de én csak barátként tekintek rá.
Félve sandítok felé, és
alaposan
megnézem.
Fekete
bársonyos
hajával,
rikító zöld szemével messze kitűnik a szürke emberek közül.
Széles
válla
arról árulkodik, hogy kondiba tartja magát. Egyetlen
hibája, hogy hanyagul öltözködik.
Alaposan
szemügyre
veszem,
és csak az a kérdés harsog a fejembe: miért
nem tudok beleszeretni?
Nagyon sok közös van bennünk, szótlanok, konfliktus kerülök, segítő készek vagyunk, és még sorolhatnám.
– Van
most barátod?
A
kérdésre lefagyok, és idegesen nevetgélni kezdek. Hazudjam azt,
hogy van, ahogy tettem régen is, vagy mondjam el az igazat? Nem
akarom, hogy újra próbálkozzon. Úgy
döntök, hogy
jobb
őszintének lenni, bár azt nem kötöm az órára, hogy huszonnégy
éves létemre még egy pasival sem jártam.
– Nincs.
Neked van barátnőd? –
kérdezek vissza.
– Volt.
Múlt héten dobot ki.
– Oh,
úgy sajnálom.
Alighogy
befejezem,
a
mondatot Miki
leparkol
a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum előtt. A fehér
épületnek nincs külön pihenőhely
része,
csak
az egyik kis utcában
lehet megállni az autókkal. Az Andrássy út forgalmas hely,
célszerű tömegközlekedéssel
megközelíteni.
Kiszállok
a kocsiból, és ahogy becsukom az ajtót, megcsúszok a latyakos hó
maradványán.
Fenekemre huppanok, és beverem a fejem a járgány oldalába. Miki
féltőn segít fel, jobban megijedt, mint ént.
– Jól
vagy? –
kérdi aggodalmasan tőlem.
– Ez
tényleg nem az én napom. Remélem, haza érek egész… –
próbálok viccelődni,
hogy oldjam az
aggodalmát.
Ahogy
áthaladunk a múzeum fekete rácsos kapuján,
felnézzek
a szürke égre. A tél
pusztította
kertben
két nagy fa áll, melyeknek csupasz ágait dér fedi. A régi
stílusú építmény lépcsője mellett kopár bokor áll.
Belépünk
az előszobába,
éppen a kabátomat
akarom a fogasra akasztani,
mikor az egyik kolléganőm, Lizi rohan
hozzám. Rövid, göndör vörös haja állandóan úgy néz ki,
mintha tornádó söpört volna át rajta, ezért fel se tűnik,
hogy a
nagy
sietségbe
összeborzolódott.
– Mi
ez a nagy
rohanás Lizi?
Maraton futásra készülsz? – kérdezem tőle kíváncsian.
– Jó
vicc. Megbeszéltük, hogy együtt futjuk le. De a lényeg, mielőtt
elfelejtem, túlórára
írt ki mindenki a főnök.
– Hogyan?
De miért?
– Felgyülemlett
az adminisztrációs munka. Azt akarja, hogy ünnepek előtt letudjuk
– feleli, miközben egy
zsebkendővel törölgeti a homlokát.
Azt veszem észre, hogy sokat sejtető pillantásokkal néz rám és
Mikire.
Még nem találkoztak, ezért bemutattam őket egymásnak. A barátom
szokásához
híven vicceivel hamar belopta magát munkatársam szívébe. A két
tréfa gyáros, annyira megtalálta a közös hangot, hogy
feleslegesnek érzem
magam.
Felakasztom
a kabátomat és
a fűtőtesthez
állok,
hogy megszárítsam
a nadrágomat.
– Na,
csajok, én is megyek dolgozni. Kitartást a túlórához –
szól
oda nekünk,
mikor a nyakába lógó tokból kiveszi fényképezőgépét.
– Hahó,
neked is itt kell
maradni
– világosítom fel, miközben kiszáradt kezemre
kennem
a krémet.
– Fótosként
szerződtettek, plusz
én
csinálom
a múzeumnak a reklámját. A munkaidőmet magamnak
osztom
be – nyújtja ki fölényesen
a
nyelvét.
– Ja,
bocsásson meg főnök úr.
A
sok munkától alig látunk
ki, még az ebédszünetet is a gépek előtt töltjük.
Annyit megengedünk magunknak, hogy pihenés közben csevegjünk. A
radiátorhoz
dőlve eszem
a susimat,
míg kolléganőm
a
székében ülve eszi a nagyadag pörköltjét.
– Megint
ugyanazt álmodtam – töröm meg a csöndet.
Lizi
hatalmas keretű szemüvegét feljebb tolja az orrán. Egy
bagoly jut róla eszembe, ezért elmosolyodok, miközben a pálcikával
próbálok felvenni egy makki tekercset.
– Rémisztő
– nyögi. – Én nem bírnám.
– Ugyan,
csak álmok, melyeket elfelejtek.
– Felriadsz
és sírsz, szerinted ez normális? –
kérdezi munkatársam feszülten
Vissza
akarok vágni valamivel, hogy
bebizonyítsam, felnagyítja a dolgot, de semmi épkézláb
magyarázattal nem tudok szolgálni, épp ellenkezőleg, kezdek
paranoiássá válni.
Megadóan
az ablakhoz fordulok, rálehellek, és mutatóujjammal alkotni
kezdek. Időnként
a kinti tájra
révedek,
mely a szürke árnyalataiba
pompázik.
Figyelem
az elhaladó emberek arckifejezését,
és rájövök,
hogy valamennyien búskomorak vagyunk. Legalább ha kicsit előbújna
a nap az egyhangú felhők közül, máris jobb kedvre derülnénk. A
tájképet tovább rontja a fekete varjak látványa. Villanásra
eszmélek föl,
hátranézek,
Mikivel találom szembe magam, aki
vigyorogva
kattogtatja a
masináját.
– Elég
lesz a fotókból! Zavarja a vakú a szemem! – förmedek rá,
és beledobom
a kukába a műanyagtálcát.
Miki
és Lizi egymásra sandítanak, egyikük se szól hozzám. Némán
figyelik tevékenységemet. Hangulatemberként elég ingatag
az
érzelmi állapotom, de eddig
nem
fordult elő, hogy így felfortyanjak.
– Lemaradtam
valamiről? – kérdezi Miki kolléganőmtől.
Lizi
fejét
csóválva
ad
választ az iménti kérdésre. Az értetlenkedő ábrázatukra
bűntudatom támad, lehet, hogy jobban lestrapálnak az álmaim,
mint ahogy gondolom.
Bocsánatot kérek tőlük,
utána leülök a gép elé,
és folytatom
a munkát.
Késő
délután érkeznek meg az új kiállítási tárgyak. Buzgón
pakoljuk ki a szerzeményeket az ideiglenes helyükre. Öt hónapra
kapjuk őket egy külföldi múzeumtól. Óvatosan emeljük ki
Dzsingú
császárnő
szobrát Lizivel.
– Tudod,
hogy ez a szobor
az uralkodónő
idealizált kedvességét jeleníti meg? – kérdezi lelkesen.
– A fia trónra lépéséig uralkodott, ritkán találkozunk a
történelemben, ilyen meghatározó női alakkal.
– Cseppnyi
kedvességet sem birtokolt. Női alakot öltött bestia
–
mondom gyűlölettel fűtött hangon.
Viszolygok ettől az emlékműtől, hirtelen bosszúvágy tüze
lobban lelkemben. Készülök
leverni az alkotást, de Lizi riadtan megfékez. Hangjától ismét
magamhoz térek, csodálkozva mérem fel a történteket.
– Elment
az eszed?! Badarságokat motyogtál.
– Micsoda?
Lehetetlen, most hallok először erről az asszonyról – védekezek
a hamis állítás
miatt.
Odébb
megyek,
és folytatom a kirakodást. Végére hagytuk kollégámmal az
uralkodónő képeinek felakasztását a falra. Mikor lenyugodtak a
kedélyek több információról értesülök erről a személyről.
Csupa jót zengnek róla, de nekem
valamiért továbbra is unszimpatikus.
Átérek
a másik szárnyba, ahol
a fiáról szóló dolgokat rendezzük el. A császár portréja
elbűvöl, vonz magához. Közelebb lépek hozzá, hogy
ráleljek
a
nevére.
A japán írás kibogozhatatlan, ezért fogalmam sincs,
hol
tüntetik fel. Lizi dobozt tart
a tenyerében és engem szuggerál. Biztos attól
tart, hogy ismét kárt akarok okozni.
– Flóra?
– kérdezi
tétován.
– Hogy
hívják? –
kíváncsiskodok,
miközben a sötét hajú férfi képét végigsimítom.
A szívem túlfűtött ütemeket ver, míg kék szemem könnyeket
hullajt. Kézfejemmel lesöpröm a meleg folyót.
– Ōjin
a valaha élt legerősebb császárként került be a Japán
históriákba. Zord természete miatt tartottak tőle, de igazságosan
uralkodott. A népnek kedvező rendeletet alkotott – feleli,
miközben
fehér blúzába akasztja okuláréját.
Ámuldozok,
hegyezzem a fülem Ōjin meséjétől. Az örökké
valóságig
hallgatnám, de Lizi rövid tömörséggel foglalja össze.
Fancsalian biggyesztem le a számat, mint egy kisgyerek, aki nem
kapja meg a kiválasztott játékot.
Sötétség
honol, mikor elhagyjuk a
munkahelyünket.
A lépcsőn egymásba karolunk,
lassan lépkedünk,
hogy hanyatt ne vágódjunk. Igaz, nincs annyira hideg, mégis látni
lehet a jégképződést. A
metrón heringként préselődnek egymásnak az emberek. Utálom ezt,
az aurámba csak kivételes emberek merészkedhetnek.
– Várod
az ünnepeket? – kérdezte barátnőm felém fordulva.
– Szavakkal
nem is tudom kifejezni, mennyire – mondom, miközben
vigyorgok, mint a tejbe tök.
A
karácsony a legszebb ünnep egész évben,
rajongok mindenért, ami hozzá kapcsolódik. Tavaly költöztem el a
szüleimtől, hogy bontogassam a szárnyamat, de a karácsonyt náluk
fogom tölteni.
Összefut a nyál a számban,
már
attól, hogy anyu finom halászlevére meg áfonyás
süteményére gondolok. Nem eszek sokat, s igyekszem egészségesen
élni, de egy évben
egyszer-kétszer megengedett a bűnözés.
– A
szüleiddel töltöd a szent estét? – kérdezem Lizit, aki
ugyanolyan jó kedélyű, mint én.
– Naná!
Az
utolsó munkanap után vágtatok haza Debrecenbe.
Két szingli, akik
a szüleiket fogják
boldogítani!
– kurjantja
vidáman,
miközben oldalba bökdös.
A
körülöttünk lévők ránk merednek, az arcom ég a szégyentől.
Bolond utazótársamnak sikerült felhívnia a közönség figyelmét.
Van
egy olyan érzésem, hogy
jó
ideig nem fogok metrózni.
Újfent
gyöngyöző homlokkal ébredek,
eleinte sejtelmem sincs, hol vagyok. Vacogok, mintha egy szál
bikinibe mentem volna ki hóembert építeni.
Az
ablakpárkányhoz botladozok,
ahol a redőny távirányítója
után tapogatózom.
Összesen három vacak gombból áll, mellyel a felhúzás, a maradás
és a lehúzás parancsot adom. Kattogó hang jelzi a reluxa
fellendülését. A reggel tiszta árnyai kirajzolják kis szobámat.
Az üvegben
halványan látom a körvonalaimat, ám szemem fénye a bolondját
járatja velem. Homályos tükörképem
helyén
egy másik arc
rajzolódik
ki. Csodaszép nő jelenik meg, akinek hosszú hollófekete haja
kiemeli hófehér bőrét, a szeme páva kék árnyalattal bűvöl.
– Ez
nem én vagyok! – sikítom rémülten.
Arcomat
tenyerembe temetem egy
röpke
pillanatig, majd
újra felnézek,
és
visszatér
saját tükörképem. Tanácstalanul oldalra biccentem a fejem, mint
egy kölyökkutya.
Kizárt,
hogy valóság legyen. Pusztán képzelődtem.
Ebben
a pillanatban megszólal
a telefonom. Az éles hang elűzi aggodalmamat. Anyának biztos
hatodik érzéke van, tudja, mikor van rá szükségem. Ó, de
szeretném, ha itt lenne,
kiadhatnám
minden bánatom.
Remélem nem fog bolondnak gondolni.
Az
anyukám, Tanai
Vanda,
cserfes, tűzről pattant teremtés. Nem meglepő, hogy végig szóval
tart, amíg
készülődök.
A buszmegállóban búcsúzok el tőle,
és a
táskám belső zsebébe suvasztom a
mobilomat. Tipegek,
várakozók többi sorstársammal együtt, közvetlen közelemben
egy nagymama áll
a két
unokájával. Az ikrek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás,
a nagyanyjuk is folyton összekeveri őket. Alighogy
a busz
kinyitja
az ajtaját
a két neveletlen gyerek elém rohan, csaknem fellök.
Leülök
a legközelebbi szabad
helyre,
ölembe pakolom a táskámat, és zacskómat. Állandóan
málhás szamárként utazom a munkahelyemre,
de egy jó könyvvel élvezhetővé teszem. Legújabb szerzeményemet
halászom elő,
és
nyomban
olvasni
kezdek.
Könyvemmel
sétálok
a zebrához, éppen kellek át az Andrássy úton,
mikor fülsértő csikorgásra kapom fel a fejem.
Ijedten húzom le buksimról
szőrmés
csuklyámat.
Kapucnim
szemellenzőként arra késztet, hogy előre meredjek.
Hiába néztem
körül mielőtt leléptem, egy
kocsi
akadt az utamba. Fekete Audi áll hajszálnyira tőlem,
a
dudálására riadt őzként szökkenek
a túl oldalra. Vissza se merek nézni.
A
délelőtti órák csigalassúsággal telnek, telcsimmel űzöm az
unalmat. Ujjammal játszadozva csavargatom hosszú hajfürtömet,
amikor
Miki
elém csapja nagy borítékát. Vigyorog, mint a vadalma, sugárzik
róla a büszkeség. Kérdően felvonom a szemöldökömet.
– A
plakát ideiglenes terve. Nézd meg, rettentően kíváncsi vagyok a
véleményedre – feleli különös izgatottsággal.
Elmosolyodok,
és felbontom a papíranyagot. Miki örökösen feszeng, ha egy új
feladattal bízzák meg, mivel a lehető legjobban akarja
teljesíteni. Remek ötletei vannak és remekül kivitelezi is őket,
egyedül ő könyveli el pocséknak. Feladatomnak érzem, hogy biztassam, hiszen igazi
kincs az ilyen tehetség.
Lizi
kíváncsian furakszik hozzánk, két puszit nyom Miki arcára,
miközben szorosan
magához öleli. Felsandítok, és az orrom alatt kuncogok az aranyos
látványtól. Cukik együtt. Főleg kókuszgolyó alkatú kolléganőmön virulok. A vak is látja, hogy fülig
beleesett Mikibe, állandóan lesi, és keresi a lehetőségeket,
hogy beszélhessen vele. Korábbi sportos megjelenését átváltotta
elegánssá, lemondott a
kényelmes
edzőcipőiről, hogy magas sarkúba botladozón. Észreveszem, hogy
Miki sietetően rám pillant, ezért kiveszem a plakátot. Csaknem
lefordulok a székről.
Köpni-nyelni nem
tudok, ez felkészületlenül ért. A hirdetővásznon én
szerepelek.
– Te
sunyi! Mikor készítetted rólam ezt a képet? – kérdezem
felháborodást színlelve.
– Bocsi,
bocsi. Ha elmondom, hogy téged gondoltalak reklámarcnak, akkor
rögtön visszautasítottad volna. Tegnap remek lehetőségem
adódott, mikor elmerültél a
gondolataidba.
Tetszik?
Erre
most mit felelhetnék? Spontán felvétel, mégis remekbe szabott. A
lágy bézs szín tökéletesen harmonizál a vágyakozó
jelenlétemmel. Zavar, hogy a
tudtom
nélkül csinálta ezt, de valahol megtisztelésnek is veszem.
– Tetszik-e?
Valódi mestermű! – mondom lelkesen a
fotográfusnak, aki
teljesen
megkönnyebbül.
– Az
ám! Kész profi! – harsogja Lizi kikapva a kezemből.
– Szóval,
benne vagy, hogy csináljak rólad egy fotót a stúdiómban?
Például holnap? Szabadnapos vagy ugye?
Bólintok.
Lizinek
alább hagy a lelkesedése, jókedve tovaillan. Egyszer még a jó
szívem fog a
sírba
vinni.
Úgy
tűnik, kerítőnőt fogok alakítani. Mondjuk, nem akarok kettesbe
lenni Mikivel, ezért valahol az én érdekeimet is szolgálja a
döntésem.
– Lizi
van kedved jönni? Utána beülhetnénk valahová hárman –
mondtam, gyermeki lelkesedéssel.
Kollégám
hevesen felugrik, csak nem megreped a kő visszaérkezésekor. Ezt
vehetem igenek. Boldoggá tesz, hogy ilyen kis aprósággal örömet
tudok szerezni
neki.
Rossz lenne, ha Miki élete végéig rám vágyakozna, muszáj
világossá tennem a számára, hogy rajtam kívül vannak más nők
is. Igaz
munkatársnőm nem
a szépségéről híres, de minden embernek más a szép.
Másnap
délután Lizi
jön értem kocsival, hogy hamarabb oda érjünk a G3 fotóstúdióhoz.
Egyszerű járművébe az erős illatosító szinte csavarja az
orromat. Kezembe tartom a zacskót,
melyben nagy szelet szalámis, békönös pizza hever. Az első adódó
lehetőséget kihasználva birtokába veszi ennivalóját. Rutinosan
feljebb tuszkolja a sütőben pirult tisztát,
hogy az elejébe beleharapjon. Szúként habzsolja a zsírós
harapnivalót.
Az
első lámpához érve teli szájjal
kezd el hozzám beszélni. Bevallom eléggé riadt
vagyok,
mert
jószívű kolléganőm úgy rója az utakat, mint egy
kamikáze.
– Szóval,
milyen kapcsolatba állsz Mikivel?
– Osztálytársak
voltunk
gimiben
– felelem közömbösen, miközben csavargatom a hajamat. El
akarom kerülni a további faggatózást. Talán a semleges választól
megnyugszik, és nem firtatja tovább a témát.
–
Hazug! – csattan
fel. – Tetszel neki! Nagyon is! Jártatok?
Boci
szemekkel pislogok a kirohanásán. Ijesztő látvány, olyan, mintha
bármelyik percben kész lenne nekem esni. Mit tévő legyek? Ötletem
sincs, hogy fog reagálni, ha elmondom, hogy Miki szerelmes belém.
Igaz, soha nem viszonoztam az érzéseit, de
Lizi talán túlkomplikálja a dolgot.
– Csak
barátok vagyunk – mondom angyali ártatlansággal.
Nyilván
Lizi is látja az őszinteségemet, ezért megkönnyebbülten
hátradőlök
az
ülésen. Nyelek egyet, és
azt kívánom, hogy
bárcsak már ott lennénk. Jelen pillanatban, még arra is képes
lennék, hogy megcsókoljam a biztonságos anyaföldet. Félelmemet
tovább gyarapítja, hogy ónos eső fürdeti Magyarországot. Estére
biztos jégpályává fognak változni az utak. Esküszöm, hogy
következő alkalommal inkább gyalog
fogok menni. Az esernyő remek találmány, és nem vagyok cukorból.
Látva a
színes esernyők sokaságát, nyomban jobb kedvem lesz. A vidám
színek pozitívan hatnak az emberekre.
– Akkor
nem bánod, ha
rávettem
magam? – kérdezi duci kezével paskolva a vállamat.
Felvihogok,
mert kirajzolódik előttem ennek a színdarabnak a jelenete. Lizi
amerikai focistákat megszégyenítően ráugrik Mikire, aki ropiként
kettétörik. Jó kondiba van a srác, de ha váratlanul éri egy
ilyen vehemens köszönés, ő fogja a kárát látni.
–
Mit nyerítesz? –
kérdezi bosszúsan.
–
Semmit. Figyelj, azt
csinálsz, amit akarsz. Áldásomat adom rátok – mondom hasamat
fogva a nevetéstől.
Lizi
addig duzzogott, amíg oda nem értünk a G3-hoz. Kipattantunk a
járgányból, ő azért, mert minél hamarabb akar találkozni a
kiszemeltjével, én meg azért, hogy biztonságba kerüljek.
A
sminkes és a fodrász profi munkát végzett.
A reflektorfényben minden
szem rám szegeződik, marionettként állítgatják be
mozdulataimat. A végére kimerülten roskadok a székre, porcikáim
nehezen mozognak. Miki vizes palackot nyújt felém, mikor
éppen elgémberedett nyakamat simogatom.
– Tündököltél
a fotózáson. Hébe-hóba tényleg azt hittem, hogy egy nemes japán
hölgy vagy – mondja dicsérve.
– Túlzol,
elfogult vagy velem
szemben. Végre kibonthatom a hajam? A konty rettentően tépi.
Fájon
érintem fejemen a selymes gumót, melyet két tekintélyes hajék
tart. Miki röhögve mögém lép, óvatosan kiveszi frizurámból a
díszeket. Lazán kiomló hajamat ujjaival fésülgeti. Akarva vagy
akaratlanul, folyamatosan nyaktájamat simogatja. Felpattanok, és
haragos pillantás küldök felé. Tenyerembe szorítom a műanyag
flakont, recsegő hangja közvetítik lelkem indulatait. Rémisztő
arcot vághatok, mert
hátrál
pár lépést.
– Hé,
mi bajod van? Ha ölni tudnál a pillantásoddal, akkor már halott
lennék.
– Átlépted
a határt.
Lizi
boldogan jön oda hozzánk, hogy elújságolja milyen fantasztikus
lett a plakát. Ujjongása közepette észre se veszi, hogy
puskaporos a légkör. Megragadja a csuklómat, és a laptop elé
húz, ahol a szakember az utolsó finomításokat végzi. A poszter
közepén vörös kimonós alakomat látom, ahogy háttal állok.
Szomorúan lejjebb biccentő fejjel nézzek vissza.
December
huszonharmadika az utolsó munkanap az ünnepek előtt. Abszolút
karácsonyi lázba égek, állandóan mosolygok, dudorászok.
Hatalmas fagy tört ránk a mai napon, oly annyira,
hogy
az ablaküveget is jégvirág fedi. Szorgosan díszítjük
munkahelyünket. Csúnyácska műfenyőt állítunk fel az előtérben
álló asztalra. Változatos színű gömböket aggatunk rá, olcsó
szaloncukorral. Alkotásunkon hatalmasat nevetünk Lizivel, szegény
karácsonyfánk ramatyul áll a talpban. Munkahelyi ünnepi partira
az olcsó trend a divat. Minek költsünk feleslegesen újdonságokra,
ha csak erre az alkalommal vesszük elő. Miki létráról veri a
szöget a falba, hogy feltegye az égősort. Főnökasszonyunk
mézeskalácsokat
sütött, ezzel is kedveskedve. Tejjel fogyasztjuk a színes mázzal
bevont édességet. Ahogy eszegetjük, nyöszörögve nyílik a
bejárati ajtó. Aranka, idősödő főnökünk kirohan, hogy
köszöntse fiát, aki januártól átveszi tőle a
stafétabotot.
– Nem
a
fia jött – mondja Miki, megállapítva a nyilvánvalót.
Nincs
időnk
hozzászólni,
mivel kapkodó sietséggel tér vissza Aranka.
– Kedveskéim,
mutassátok
az erényesebb oldalatokat. Fontos személyt köszönthetünk.
A
vendég elegáns öltözete arról árulkodik, hogy elit életet él.
Udvariatlanság, de egyenesen a képébe bámulok. Nem szokásom az
ilyesmi, de valamiért nem tudom levenni
a szemem erről az ázsiai pasiról. Tiszteletet
és félelmet vált ki belőlem.
Akkor
zökkenek ki bűvöletéből, mikor elkezd beszélni. Lizi tátott
szájjal kagylózik, Miki bugyután ráncolja a homlokát, és
próbálja kitalálni az idegen beszédjét.
– Há?!
– tör ki Liziből a paraszti szókincse. –
Ki a fene et a fazon? Mit hablatyol? – kérdezi emelt hangon.
Üvöltése
beszakítja a dobhártyámat. Aranka vicsorogva nevetgél, majd
japánul válaszol a komor ázsiainak. A
Főnök
eszméletlenül művelt,
öt
nyelven beszél. Idegenvezetői időszakában körbe utazta az egész
világot, rengetek kalandjáról mesélt nekünk.
– Flóra,
cseppet sem bámulod feltűnően – lökdös meg könyökével Lizi.
– Ki
lehet ő? – kérdezem magamtól fennhangon.
Miki
áthatóan sandít rám.
A
férfi veszélyt árasztóan közeledik
felénk,
borzongás fut át a gerincemen. Sötét tekintetével
lealacsonyítóan fiksziroz. Előhúzza a múzeum hirdetővásznát,
és
tömör
mondatokat hajigál felém.
– Ti
értitek?
– kérdezem
zavartan. –
Én csak hangyányit motyogok németül.
– Ne
rám nézz, én is németül tanultam. Miki te tudsz angolul, beszélj
vele –
mondja Lizi.
Barátunk
ágytekervényei
gyors forgásba kezdenek, összegyűjtött tudásával szólal meg.
Alig kezd el dumálni, az idegen szív alakú száját ármányos
mosolyra húzza.
– Kiábrándító
az iskolázatlanságotok. Átváltok magyarra a kedvetekért –
mondja az ázsiai férfi fellengzősen.
Miki
arca vérvörösé válik a haragtól. Nem rokonszenvez az
egoistákkal. Régi világoskék pulcsija zsebébe bújtatja kezét.
– Haver,
átkozottul el vagy telve magadtól. A
Corvinus Egyetemen szereztem
a diplomámat.
– Gratulálok.
Régi
ismerősöm egyáltalán
nem az a kötözködős fajta, de most látom rajta, hogy alig bírja
elfojtani a benne felhalmozódott bosszúságot. Odamegyek
hozzá, megérintem a karját. Ezzel a gesztussal elértem, hogy rám
figyeljen. Helytelenítően megrázom a fejem, hogy ne menjen bele a
játékba. Aranka időbe a két férfi
közé áll, hogy csirájába fojtsa el a viszályt.
– Hadd
mutassam
be nektek egy nagyon kedves barátom fiát, Kano
Gushikent.
– Csodálatra
méltó, hogy folyékonyan beszéled a nyelvünket – ámuldozik
Lizi.
– Ide
járt a Semmelweis Egyetemre. Magyarországon töltött évei alatt
ráragadt a magyar – mondja Aranka
büszkén.
Felettesünk
hosszú ujjaival egy csillag alakot emel fel. A székemen heverő
táskámban
a telefonom
jelzi, hogy üzenetem érkezett.
Kiveszem
a
mobilomat,
de kiesik a markomból. Remek, csak én lehettek ilyen ügyes.
Felveszem a földről, féloldalasan felülök az asztalomra, és
fennakadás nélkül megnézem a levelemet. Az
előrendelt
könyveket a mai naptól vehettem át a könyvesboltban.
Anyu egyik ajándékának beszerzése kipipálva.
– Társkeresőn
üzent neked valaki? – kérdezi viccelődve Lizi, mikor kíváncsian
odafurakszik
mellém. Óriási szemüvegét felveszi, unott képet vág, mikor
rájön, hogy csak könyveim értesítője az. Reménytelenül
felsóhajt:
– Meddig
akarsz a könyveid birodalmába élni? Hahó, felnőtt nő vagy,
ideje kitörnöd a rózsaszín buborékodból.
Kano
váratlanul
megjelenik előttem, és lepillant a telefonomra. Az orromat
megcsapja parfümjének csábító illata. Rám szegezi sötét
szemét, és gonoszul megjegyzi:
– Egyetértek.
Vigyázz,
mert a végén elütnek. Olvasva közlekedni veszélyes egy ilyen
kétbalkezesnek.
Sértetten
pattanok le az asztalról, szóval ő ütött el majdnem aznap. Ha
normálisan közli, nem lenne semmi baj, de direkt cukkol. Látni se
akarom, azon vagyok, hogy mihamarabb elkerüljek a közeléből.
Örömét leli benne, mivel a cinikus vigyora nem tűnik el.
– Kano
nem vall rád ez a viselkedés – mondja hitetlenkedve Aranka.
Miki
kijelentésére viszolygás fogott el, nem akarom, hogy egy
párnak
tituláljanak. Lizi vérbeforgó szemébe nem mertem belenézni. Az
irigység zöld szörnyetege fertőzi szívét és lelkét, más
emberré
formálja. Pont utolsó napon leszek én az utálatos személy?
– Flóra
egyelőre
nem
a barátnőm, de addig nem nyugszom, míg
az enyém
nem lesz! Kiharcolom a szerelmét!
– üvölti, aki bősz bivalyként ront Kanonak.
Elegem
van az egész napból! Így tönkre tenni ezt
a
meghitt, és barátias
hangulatot. Hergelő gondolataimtól teljesen kikapcsolnak az
érzékeim, ezért fel sem eszmélek, hogy Kano ellép előlem. Az
asztalhoz vágódok, csípőmet beütöm, és Miki teste nehezedik
rám. Ijedten taszítom el magamtól. Mérhetetlen haragja
elpárolog, és aggodalom lesz úrrá rajta. Lizire pillantok, aki
remeg a dühtől. Biztos vagyok benne, hogy a pokolba kíván.
Sejtelmem sincs, hogy lehet ilyen féltékeny, hiszen közünk sincs
egymáshoz Mikivel. Aranka sápítozva fogja a fejét, mert ötlete
sincs, hogy mit csináljon.
–
Ostoba lány. Arrébb
állni se vagy képes? – kérdezi ridegen Kano.
Kiborulok,
és a közeli pultról felkapok egy forró csokoládés poharat, amit
Kanora öntök.
Remegek a zokogástól. A megdöbbenő
ábrázata
kárpótlásként ér, ráébred talán, hogy ok nélkül ne kezeljen
le embereket.
– Büszke
lehetsz magadra! Tönkre tetted az ünnepi napunkat! Elérted, hogy
mindenki utáljon! – kiabálom, utána a bejáratnál lévő
fogashoz viharzok,
belebújok
a kabátomba és köszönés nélkül
távozok.
Távolból
hallom Miki kiabálását. Rendületlenül hajtogatja a nevem, de
vissza se fordulok. Ilyenkor egyedüllétre van szükségem, hogy
lecsillapodjak. Túl sok terhelés ért
manapság, és most értem
el a
tetőpontját. A folyamatos álmaim semmik ehhez képest.
Hússzú
ideig járom az utcákat. Nagy pelyhekbe hull a
hideg csapadék,
a járdát fehér szőnyeg fedi. A szűz hónak
nem tart sokáig a karrierje,
lábnyomok tarkítják nyomban. Hanyatlóba vannak
a világos órák, lassan éjszínűvé idomul a mennybolt. A
belváros ünnepi hangulatba öltözve
üzeni a szeret ünnepének rohamos eljövetelét. Karácsonyi zenék
szűrődnek ki az üzletsorokból, az emberek örült vásárlási
láztól égve shoppingolnak. A kirakatban felfigyelek egy
leopárdmintás szőrmés kabátra. Több se kell, berontok a
butikba, és kutatok. Két nagy szatyor társaságába lépek a
csípős levegőre. Táskámból előhúzom gyűrött listámat, a
jegyzetemen sok pipa virul, már csak néhány ajándékot kell
beszereznem.
Hazaérve
kipakolom szerzeményeimet. A szekrényem legfelső polca hátuljáról
bűvészként elővarázsolom a szüleim ajándékait. Arany
csomagolópapírba dugom őket. Kezdő vagyok még ebben, ezért
sűrűn ismétlem a macerás kötögetést.
Másnap
rám nem jellemző módon később kelek fel. Fél kilenc lesz öt
perc múlva, pofimat makulátlanná varázsolom. Legalább ezen
pitymallatkor ne csúfítsanak könnyek. A picuri konyhában lévő
hűtőmből kiveszem a zöldségeket, kockákra vágom. Öntettel
ízesítem, és elkezdem csipegetni. Miután minden teendőmmel
végeztem, gyorsan átfutom a leveleimet. Rögtön szembesülök a
tegnapi viselkedésem következményével, Aranka kirúgott. Többé
már nem tart igényt a munkámra. Most mihez kezdjek? Az összes
megtakarításomat elköltöttem az ajándékokra, a fizetésemet meg
január elején utalják. Jó kilátásokkal fogom kezdeni az
újesztendőt.
Gödöllőn
sétálok a szüleim otthonához. A téli hideg levegő sokkal
tisztább itt, mint a belvárosban. Ebben a környezetben újult
erőre kapok, mintha újjászületnék. A természet önmagában is
csoda, csak sokan nem fedezik fel az élet apró örömeit. Béke
honol a külvárosban, az emberek kedvesek és nem őrlődnek a
munkák kereszttüzébe. Ahogy andalgok, zajra figyelek fel, és azt
látom, hogy az egyik fenyőfáról valami zuhan lefelé. Ijedten
felsikítok, mire a
mellettem elmenő alakok visszanéznek. Kíváncsiak, hogy miért
visítozok. Hamar ráeszmélek, hogy két vörös mókus riogatott.
Az örökzöld recés törzsén kergetik egymást.
Páran
elmosolyodnak, mikor rájönnek, hogy mitől riadtam meg. Szaporára
veszem a lépteimet, már-már rohanok hazafelé. Igen, haza a
szüleimhez.
Ahogy
belépek a családi fészekbe, leteszem a szatyrokat, és leveszem
nedves csizmámat. Boldogságtól telve köszönök. A jó kiállású
apukám, Tanai Boldizsár jön először üdvözölni. Biztonságot
adó karjai közé zár
úgy,
mint
kislánykoromban.
Odafúrom magamat hozzá, hogy érezhessem átható illatát. Barna
kötött pulcsijából
árad a finom öblítőnek az aromája.
–
Hívhattál volna,
hogy mikor érsz ide
a HÉV-vel. Direkt nem álltam be a kocsival a garázsba –
mondja apa, miközben őszülő kecskeszakállát végigsimítja.
– Egy
kis séta nem árt. Anyu
hol van?
– Hol
lenne? A konyhába sürög-forog, ha éppen nem ugráltat.
Mindketten
elkezdünk nevetni, mivel anci
igencsak ingerlékeny készülődés közben.
Hímnemű
szülőm
fikarcnyit se konyít a főzéshez, ezért távol tartja magát a
konyhától. Apu széles válla mögött meglátom világosbarna hajú
anyukámat, aki éppen kötényébe törli a kezét. Viccelődve
megkoppintja a
kopasz
fejét
a szurkálódó
urának:
– Jó
lenne, ha nem hitetnéd el Flórával, hogy terrorba tartalak.
A
családfő
megcsókolja anya kezét bocsánatkérés gyanánt. Szeretettel
csillogó
szemmel
nézem őket, nőnemű
gondviselőm
kiköpőt mása vagyok. Gyakran előfordul, hogy testvéreknek néznek
minket, ha elmegyünk valahová. Apci
eléggé
magának
való típus pont olyan,
mint én. Tíz évvel idősebb a
feleségénél,
de a korkülönbség soha nem okozott problémát a házasságukban.
Meghitt
hangulatban eszük a gőzölgő halászlét. A vacsora után a barna
díszekkel feldíszített karácsonyfához megyünk, aminek az alján
ott
sorakoznak a meglepetéseim. Gyermeki buzgósággal kezdem el
kibontani a kincses ládikákat, de mikor lopva felsandítok a
szüleimre, ők is ugyanúgy
tárják
fel az ajándékdobozok
rejtélyét. A dohányzóasztalról
elveszek
egy
poharat, melyben forralt bor várakozik. Óvatosan belekortyolok, és
hálát adok, amiért ilyen szüleim vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése