Rejtélyes álmok

Riadtan ülök fel az ágyamban, vastag pizsamám izzadt testemhez tapad. Vakondként kezdek el tapogatózni az éjjeli lámpám kapcsolója után. A fény megvilágítja a szobámat, akár a szentjánosbogarak a nyári éjszakát. Heves szívverésem is kezdi felvenni megszokott ritmusát. Kikászálódók az ágyból, hogy elbotorkáljak a fürdőszobába. Az ovális tükörhöz lépek, és két kézzel támaszkodok a kézmosó csapjára. Látom a tükörképemet, ráébredek, hogy sírtam. Az arcomat még mindig a könnyeim mossák. Hátrálok pár lépést, lekapom magamról nedves pizsimet, és beállok a zuhany alá. Először a hideg víz csípi a bőrömet, de szerencsére hamar felmelegszik. Eléggé ziláltan érzem magam, hetek óta ugyanazt álmodom, vagyis azt hiszem, mert ebben sem vagyok biztos. Mióta ködképek zavarják elmémet, azóta stresszesen és leverten ébredek. Furcsa, de soha nem tudok visszaemlékezni rájuk.
Ahogy végzek a fürdőszobában az ébresztőm a szobámban kukorékol. Sóhajtok, magamhoz fogom a pihe-puha törölközőmet. Bronde színű hajam enyhén behullámosodott a forrógőz hatására, amitől úgy nézek ki, mint egy pulikutya.
Hálószobámba visszatérve ingerülten elhallgattatom a csilingelést, a csendtől különös elégedettség száll meg. Összecsapom a tenyeremet és széles mosolyra húzom a számat.
Oké! Újabb szépséges nap vár rám! – rikkantom el magam lelkesen.
Egy gombnyomására rákényszerítem a redőnyöket, hogy engedjék be a kora reggeli napfényt. Búkora nyitom az ablakot, amin keresztül rögtön besuhan a téli hideg. Nyomban libabőrös leszek és visszacsukom a kellemetlenség okát. Ilyen időben nincs kedvem dolgozni, lehet, jobban járnék, ha beteget jelentenék. Ezen morfondírozok, miközben telt ajkamon dobolok a mutatóujjammal. Döntésképtelenségemben bekapcsolom a televíziót, hogy megnézzem az időjárás jelentést.
Az éjjeliszekrényem fiókjából előveszem a naptáramat, hogy megnézem, mennyit van még hátra karácsonyig. Kisebb sokkot kapok, amikor azt látom, hogy alig két hét van szentestéig. Órám szüntelen kattogása arra késztett, hogy rápillantsak. Jó ég! El fogok késni!
Basszus! – kiálltok fel, és rögtön a szekrényemhez rohanok, kikapom az első ruhát, ami a kezem ügyébe kerül.
Az állótükörhöz iparkodok, hogy magamhoz nézzem barna garbós hosszú ujjúmat a fekete nadrággal. A hangulatomnak nem éppen ez az összeállítás felel meg, de tűrhető. A dió színű hosszúszárú csizmámat rángatom fel szökdécselve, mikor látom, hogy rég a metrón kellene ülnöm. A telefonomat leverem a kisasztalról a kapkodás közepette. Ez nem az én napom. Várjunk csak! Miki biztos eljön értem, ha szépen megkérem – ezért azonnal hívom is régi ismerősömet.

Kint várakozók az utcán, kesztyűn keresztül is lefagy a kezem, ezért hevesen dörzsölöm össze. Táskámból kiveszem a piros flakonom, amiben a meleg málnás teám van, letekerem a kupakját és beleiszok, amelytől nyomban felmelegszem, és a jó kedvem is visszatér.
Kevesebb, mint félóra telt el, amikor leparkol előttem egy fehér Citroen. Miki vigyorog, integet nekem a kocsiból. Olyan lelkes, mintha egy híres színésznővel készülne randizni. Rámosolygok, és mielőtt beülnék, a kabátom kapucniját leveszem a fejemről. Ő köszönésképp két puszit nyom hideg csípte pofimra. Kakaó színű körszakálla szúrja a bőrömet, ezért arrébb húzódok.
Flóra! Király, hogy egy helyen dolgozunk!
Számból vetted ki a szót. De ha nem akarjuk azt, hogy kirúgjanak jobb, ha indulunk – jegyzem meg kedvesen.
Bocsi, csak rabul ejt a szépséged válaszol, miközben kitolat a kocsival.
Kényes szituációba kevertem magam, legközelebb jobban átgondolnom a döntéseimet. Úgy érzem, ezekkel a húzásimmal csak hamis reményeket ébresztek benne. Tisztában vagyok azzal, hogy szerelmes belém, de én csak barátként tekintek rá. Félve sandítok felé, és alaposan megnézem. Fekete bársonyos hajával, rikító zöld szemével messze kitűnik a szürke emberek közül. Széles válla arról árulkodik, hogy kondiba tartja magát. Egyetlen hibája, hogy hanyagul öltözködik. Alaposan szemügyre veszem, és csak az a kérdés harsog a fejembe: miért nem tudok beleszeretni?

Nagyon sok közös van bennünk, szótlanok, konfliktus kerülök, segítő készek vagyunk, és még sorolhatnám.
Van most barátod?
A kérdésre lefagyok, és idegesen nevetgélni kezdek. Hazudjam azt, hogy van, ahogy tettem régen is, vagy mondjam el az igazat? Nem akarom, hogy újra próbálkozzon. Úgy döntök, hogy jobb őszintének lenni, bár azt nem kötöm az órára, hogy huszonnégy éves létemre még egy pasival sem jártam.
Nincs. Neked van barátnőd? – kérdezek vissza.
Volt. Múlt héten dobot ki.
Oh, úgy sajnálom.
Alighogy befejezem, a mondatot Miki leparkol a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum előtt. A fehér épületnek nincs külön pihenőhely része, csak az egyik kis utcában lehet megállni az autókkal. Az Andrássy út forgalmas hely, célszerű tömegközlekedéssel megközelíteni.
Kiszállok a kocsiból, és ahogy becsukom az ajtót, megcsúszok a latyakos hó maradványán. Fenekemre huppanok, és beverem a fejem a járgány oldalába. Miki féltőn segít fel, jobban megijedt, mint ént.
Jól vagy? kérdi aggodalmasan tőlem.
Ez tényleg nem az én napom. Remélem, haza érek egész… – próbálok viccelődni, hogy oldjam az aggodalmát.
Ahogy áthaladunk a múzeum fekete rácsos kapuján, felnézzek a szürke égre. A tél pusztította kertben két nagy fa áll, melyeknek csupasz ágait dér fedi. A régi stílusú építmény lépcsője mellett kopár bokor áll.
Belépünk az előszobába, éppen a kabátomat akarom a fogasra akasztani, mikor az egyik kolléganőm, Lizi rohan hozzám. Rövid, göndör vörös haja állandóan úgy néz ki, mintha tornádó söpört volna át rajta, ezért fel se tűnik, hogy a nagy sietségbe összeborzolódott.
Mi ez a nagy rohanás Lizi? Maraton futásra készülsz? – kérdezem tőle kíváncsian.
Jó vicc. Megbeszéltük, hogy együtt futjuk le. De a lényeg, mielőtt elfelejtem, túlórára írt ki mindenki a főnök.
Hogyan? De miért?
Felgyülemlett az adminisztrációs munka. Azt akarja, hogy ünnepek előtt letudjuk – feleli, miközben egy zsebkendővel törölgeti a homlokát. Azt veszem észre, hogy sokat sejtető pillantásokkal néz rám és Mikire. Még nem találkoztak, ezért bemutattam őket egymásnak. A barátom szokásához híven vicceivel hamar belopta magát munkatársam szívébe. A két tréfa gyáros, annyira megtalálta a közös hangot, hogy feleslegesnek érzem magam. Felakasztom a kabátomat és a fűtőtesthez állok, hogy megszárítsam a nadrágomat.
Na, csajok, én is megyek dolgozni. Kitartást a túlórához – szól oda nekünk, mikor a nyakába lógó tokból kiveszi fényképezőgépét.
Hahó, neked is itt kell maradni – világosítom fel, miközben kiszáradt kezemre kennem a krémet.
Fótosként szerződtettek, plusz én csinálom a múzeumnak a reklámját. A munkaidőmet magamnak osztom be – nyújtja ki fölényesen a nyelvét.
Ja, bocsásson meg főnök úr.

A sok munkától alig látunk ki, még az ebédszünetet is a gépek előtt töltjük. Annyit megengedünk magunknak, hogy pihenés közben csevegjünk. A radiátorhoz dőlve eszem a susimat, míg kolléganőm a székében ülve eszi a nagyadag pörköltjét.
Megint ugyanazt álmodtam – töröm meg a csöndet.
Lizi hatalmas keretű szemüvegét feljebb tolja az orrán. Egy bagoly jut róla eszembe, ezért elmosolyodok, miközben a pálcikával próbálok felvenni egy makki tekercset.
Rémisztő – nyögi. – Én nem bírnám.
Ugyan, csak álmok, melyeket elfelejtek.
Felriadsz és sírsz, szerinted ez normális? kérdezi munkatársam feszülten
Vissza akarok vágni valamivel, hogy bebizonyítsam, felnagyítja a dolgot, de semmi épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni, épp ellenkezőleg, kezdek paranoiássá válni.
Megadóan az ablakhoz fordulok, rálehellek, és mutatóujjammal alkotni kezdek. Időnként a kinti tájra révedek, mely a szürke árnyalataiba pompázik. Figyelem az elhaladó emberek arckifejezését, és rájövök, hogy valamennyien búskomorak vagyunk. Legalább ha kicsit előbújna a nap az egyhangú felhők közül, máris jobb kedvre derülnénk. A tájképet tovább rontja a fekete varjak látványa. Villanásra eszmélek föl, hátranézek, Mikivel találom szembe magam, aki vigyorogva kattogtatja a masináját.
Elég lesz a fotókból! Zavarja a vakú a szemem! – förmedek rá, és beledobom a kukába a műanyagtálcát.
Miki és Lizi egymásra sandítanak, egyikük se szól hozzám. Némán figyelik tevékenységemet. Hangulatemberként elég ingatag az érzelmi állapotom, de eddig nem fordult elő, hogy így felfortyanjak.
Lemaradtam valamiről? – kérdezi Miki kolléganőmtől.
Lizi fejét csóválva ad választ az iménti kérdésre. Az értetlenkedő ábrázatukra bűntudatom támad, lehet, hogy jobban lestrapálnak az álmaim, mint ahogy gondolom. Bocsánatot kérek tőlük, utána leülök a gép elé, és folytatom a munkát.

Késő délután érkeznek meg az új kiállítási tárgyak. Buzgón pakoljuk ki a szerzeményeket az ideiglenes helyükre. Öt hónapra kapjuk őket egy külföldi múzeumtól. Óvatosan emeljük ki Dzsingú császárnő szobrát Lizivel.
Tudod, hogy ez a szobor az uralkodónő idealizált kedvességét jeleníti meg? – kérdezi lelkesen. – A fia trónra lépéséig uralkodott, ritkán találkozunk a történelemben, ilyen meghatározó női alakkal.
Cseppnyi kedvességet sem birtokolt. Női alakot öltött bestia – mondom gyűlölettel fűtött hangon. Viszolygok ettől az emlékműtől, hirtelen bosszúvágy tüze lobban lelkemben. Készülök leverni az alkotást, de Lizi riadtan megfékez. Hangjától ismét magamhoz térek, csodálkozva mérem fel a történteket.
Elment az eszed?! Badarságokat motyogtál.
Micsoda? Lehetetlen, most hallok először erről az asszonyról – védekezek a hamis állítás miatt.
Odébb megyek, és folytatom a kirakodást. Végére hagytuk kollégámmal az uralkodónő képeinek felakasztását a falra. Mikor lenyugodtak a kedélyek több információról értesülök erről a személyről. Csupa jót zengnek róla, de nekem valamiért továbbra is unszimpatikus.

Átérek a másik szárnyba, ahol a fiáról szóló dolgokat rendezzük el. A császár portréja elbűvöl, vonz magához. Közelebb lépek hozzá, hogy ráleljek a nevére. A japán írás kibogozhatatlan, ezért fogalmam sincs, hol tüntetik fel. Lizi dobozt tart a tenyerében és engem szuggerál. Biztos attól tart, hogy ismét kárt akarok okozni.
Flóra? – kérdezi tétován.
Hogy hívják? – kíváncsiskodok, miközben a sötét hajú férfi képét végigsimítom. A szívem túlfűtött ütemeket ver, míg kék szemem könnyeket hullajt. Kézfejemmel lesöpröm a meleg folyót.
Ōjin a valaha élt legerősebb császárként került be a Japán históriákba. Zord természete miatt tartottak tőle, de igazságosan uralkodott. A népnek kedvező rendeletet alkotott – feleli, miközben fehér blúzába akasztja okuláréját.
Ámuldozok, hegyezzem a fülem Ōjin meséjétől. Az örökké valóságig hallgatnám, de Lizi rövid tömörséggel foglalja össze. Fancsalian biggyesztem le a számat, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg a kiválasztott játékot.
Sötétség honol, mikor elhagyjuk a munkahelyünket. A lépcsőn egymásba karolunk, lassan lépkedünk, hogy hanyatt ne vágódjunk. Igaz, nincs annyira hideg, mégis látni lehet a jégképződést. A metrón heringként préselődnek egymásnak az emberek. Utálom ezt, az aurámba csak kivételes emberek merészkedhetnek.
Várod az ünnepeket?  kérdezte barátnőm felém fordulva.
Szavakkal nem is tudom kifejezni, mennyire – mondom, miközben vigyorgok, mint a tejbe tök.

A karácsony a legszebb ünnep egész évben, rajongok mindenért, ami hozzá kapcsolódik. Tavaly költöztem el a szüleimtől, hogy bontogassam a szárnyamat, de a karácsonyt náluk fogom tölteni. Összefut a nyál a számban, már attól, hogy anyu finom halászlevére meg áfonyás süteményére gondolok. Nem eszek sokat, s igyekszem egészségesen élni, de egy évben egyszer-kétszer megengedett a bűnözés.
A szüleiddel töltöd a szent estét? – kérdezem Lizit, aki ugyanolyan jó kedélyű, mint én.
Naná! Az utolsó munkanap után vágtatok haza Debrecenbe. Két szingli, akik a szüleiket fogják boldogítani! – kurjantja vidáman, miközben oldalba bökdös.
A körülöttünk lévők ránk merednek, az arcom ég a szégyentől. Bolond utazótársamnak sikerült felhívnia a közönség figyelmét. Van egy olyan érzésem, hogy jó ideig nem fogok metrózni.


Újfent gyöngyöző homlokkal ébredek, eleinte sejtelmem sincs, hol vagyok. Vacogok, mintha egy szál bikinibe mentem volna ki hóembert építeni. Az ablakpárkányhoz botladozok, ahol a redőny távirányítója után tapogatózom. Összesen három vacak gombból áll, mellyel a felhúzás, a maradás és a lehúzás parancsot adom. Kattogó hang jelzi a reluxa fellendülését. A reggel tiszta árnyai kirajzolják kis szobámat. Az üvegben halványan látom a körvonalaimat, ám szemem fénye a bolondját járatja velem. Homályos tükörképem helyén egy másik arc rajzolódik ki. Csodaszép nő jelenik meg, akinek hosszú hollófekete haja kiemeli hófehér bőrét, a szeme páva kék árnyalattal bűvöl.
Ez nem én vagyok! – sikítom rémülten.
Arcomat tenyerembe temetem egy röpke pillanatig, majd újra felnézek, és visszatér saját tükörképem. Tanácstalanul oldalra biccentem a fejem, mint egy kölyökkutya. Kizárt, hogy valóság legyen. Pusztán képzelődtem.

Ebben a pillanatban megszólal a telefonom. Az éles hang elűzi aggodalmamat. Anyának biztos hatodik érzéke van, tudja, mikor van rá szükségem. Ó, de szeretném, ha itt lenne, kiadhatnám minden bánatom. Remélem nem fog bolondnak gondolni.
Az anyukám, Tanai Vanda, cserfes, tűzről pattant teremtés. Nem meglepő, hogy végig szóval tart, amíg készülődök. A buszmegállóban búcsúzok el tőle, és a táskám belső zsebébe suvasztom a mobilomat. Tipegek, várakozók többi sorstársammal együtt, közvetlen közelemben egy nagymama áll a két unokájával. Az ikrek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, a nagyanyjuk is folyton összekeveri őket. Alighogy a busz kinyitja az ajtaját a két neveletlen gyerek elém rohan, csaknem fellök.
Leülök a legközelebbi szabad helyre, ölembe pakolom a táskámat, és zacskómat. Állandóan málhás szamárként utazom a munkahelyemre, de egy jó könyvvel élvezhetővé teszem. Legújabb szerzeményemet halászom elő, és nyomban olvasni kezdek.
Könyvemmel sétálok a zebrához, éppen kellek át az Andrássy úton, mikor fülsértő csikorgásra kapom fel a fejem. Ijedten húzom le buksimról szőrmés csuklyámat. Kapucnim szemellenzőként arra késztet, hogy előre meredjek. Hiába néztem körül mielőtt leléptem, egy kocsi akadt az utamba. Fekete Audi áll hajszálnyira tőlem, a dudálására riadt őzként szökkenek a túl oldalra. Vissza se merek nézni.

A délelőtti órák csigalassúsággal telnek, telcsimmel űzöm az unalmat. Ujjammal játszadozva csavargatom hosszú hajfürtömet, amikor Miki elém csapja nagy borítékát. Vigyorog, mint a vadalma, sugárzik róla a büszkeség. Kérdően felvonom a szemöldökömet.
A plakát ideiglenes terve. Nézd meg, rettentően kíváncsi vagyok a véleményedre – feleli különös izgatottsággal.
Elmosolyodok, és felbontom a papíranyagot. Miki örökösen feszeng, ha egy új feladattal bízzák meg, mivel a lehető legjobban akarja teljesíteni. Remek ötletei vannak és remekül kivitelezi is őket, egyedül ő könyveli el pocséknak. Feladatomnak érzem, hogy biztassam, hiszen igazi kincs az ilyen tehetség.
Lizi kíváncsian furakszik hozzánk, két puszit nyom Miki arcára, miközben szorosan magához öleli. Felsandítok, és az orrom alatt kuncogok az aranyos látványtól. Cukik együtt. Főleg kókuszgolyó alkatú kolléganőmön virulok. A vak is látja, hogy fülig beleesett Mikibe, állandóan lesi, és keresi a lehetőségeket, hogy beszélhessen vele. Korábbi sportos megjelenését átváltotta elegánssá, lemondott a kényelmes edzőcipőiről, hogy magas sarkúba botladozón. Észreveszem, hogy Miki sietetően rám pillant, ezért kiveszem a plakátot. Csaknem lefordulok a székről. Köpni-nyelni nem tudok, ez felkészületlenül ért. A hirdetővásznon én szerepelek.
Te sunyi! Mikor készítetted rólam ezt a képet? – kérdezem felháborodást színlelve.
Bocsi, bocsi. Ha elmondom, hogy téged gondoltalak reklámarcnak, akkor rögtön visszautasítottad volna. Tegnap remek lehetőségem adódott, mikor elmerültél a gondolataidba. Tetszik?
Erre most mit felelhetnék? Spontán felvétel, mégis remekbe szabott. A lágy bézs szín tökéletesen harmonizál a vágyakozó jelenlétemmel. Zavar, hogy a tudtom nélkül csinálta ezt, de valahol megtisztelésnek is veszem.
Tetszik-e? Valódi mestermű! – mondom lelkesen a fotográfusnak, aki teljesen megkönnyebbül.
Az ám! Kész profi! – harsogja Lizi kikapva a kezemből.
Szóval, benne vagy, hogy csináljak rólad egy fotót a stúdiómban? Például holnap? Szabadnapos vagy ugye?
Bólintok. Lizinek alább hagy a lelkesedése, jókedve tovaillan. Egyszer még a jó szívem fog a sírba vinni. Úgy tűnik, kerítőnőt fogok alakítani. Mondjuk, nem akarok kettesbe lenni Mikivel, ezért valahol az én érdekeimet is szolgálja a döntésem.
Lizi van kedved jönni? Utána beülhetnénk valahová hárman mondtam, gyermeki lelkesedéssel.
Kollégám hevesen felugrik, csak nem megreped a kő visszaérkezésekor. Ezt vehetem igenek. Boldoggá tesz, hogy ilyen kis aprósággal örömet tudok szerezni neki. Rossz lenne, ha Miki élete végéig rám vágyakozna, muszáj világossá tennem a számára, hogy rajtam kívül vannak más nők is. Igaz munkatársnőm nem a szépségéről híres, de minden embernek más a szép.
Másnap délután Lizi jön értem kocsival, hogy hamarabb oda érjünk a G3 fotóstúdióhoz. Egyszerű járművébe az erős illatosító szinte csavarja az orromat. Kezembe tartom a zacskót, melyben nagy szelet szalámis, békönös pizza hever. Az első adódó lehetőséget kihasználva birtokába veszi ennivalóját. Rutinosan feljebb tuszkolja a sütőben pirult tisztát, hogy az elejébe beleharapjon. Szúként habzsolja a zsírós harapnivalót. Az első lámpához érve teli szájjal kezd el hozzám beszélni. Bevallom eléggé riadt vagyok, mert jószívű kolléganőm úgy rója az utakat, mint egy kamikáze.
Szóval, milyen kapcsolatba állsz Mikivel?
Osztálytársak voltunk gimiben – felelem közömbösen, miközben csavargatom a hajamat. El akarom kerülni a további faggatózást. Talán a semleges választól megnyugszik, és nem firtatja tovább a témát.
Hazug! – csattan fel. – Tetszel neki! Nagyon is! Jártatok?
Boci szemekkel pislogok a kirohanásán. Ijesztő látvány, olyan, mintha bármelyik percben kész lenne nekem esni. Mit tévő legyek? Ötletem sincs, hogy fog reagálni, ha elmondom, hogy Miki szerelmes belém. Igaz, soha nem viszonoztam az érzéseit, de Lizi talán túlkomplikálja a dolgot.
Csak barátok vagyunk – mondom angyali ártatlansággal.
Nyilván Lizi is látja az őszinteségemet, ezért megkönnyebbülten hátradőlök az ülésen. Nyelek egyet, és azt kívánom, hogy bárcsak már ott lennénk. Jelen pillanatban, még arra is képes lennék, hogy megcsókoljam a biztonságos anyaföldet. Félelmemet tovább gyarapítja, hogy ónos eső fürdeti Magyarországot. Estére biztos jégpályává fognak változni az utak. Esküszöm, hogy következő alkalommal inkább gyalog fogok menni. Az esernyő remek találmány, és nem vagyok cukorból. Látva a színes esernyők sokaságát, nyomban jobb kedvem lesz. A vidám színek pozitívan hatnak az emberekre.
Akkor nem bánod, ha rávettem magam? – kérdezi duci kezével paskolva a vállamat.
Felvihogok, mert kirajzolódik előttem ennek a színdarabnak a jelenete. Lizi amerikai focistákat megszégyenítően ráugrik Mikire, aki ropiként kettétörik. Jó kondiba van a srác, de ha váratlanul éri egy ilyen vehemens köszönés, ő fogja a kárát látni.
Mit nyerítesz? – kérdezi bosszúsan.
Semmit. Figyelj, azt csinálsz, amit akarsz. Áldásomat adom rátok – mondom hasamat fogva a nevetéstől.
Lizi addig duzzogott, amíg oda nem értünk a G3-hoz. Kipattantunk a járgányból, ő azért, mert minél hamarabb akar találkozni a kiszemeltjével, én meg azért, hogy biztonságba kerüljek.
A sminkes és a fodrász profi munkát végzett. A reflektorfényben minden szem rám szegeződik, marionettként állítgatják be mozdulataimat. A végére kimerülten roskadok a székre, porcikáim nehezen mozognak. Miki vizes palackot nyújt felém, mikor éppen elgémberedett nyakamat simogatom.
Tündököltél a fotózáson. Hébe-hóba tényleg azt hittem, hogy egy nemes japán hölgy vagy – mondja dicsérve.
Túlzol, elfogult vagy velem szemben. Végre kibonthatom a hajam? A konty rettentően tépi.
Fájon érintem fejemen a selymes gumót, melyet két tekintélyes hajék tart. Miki röhögve mögém lép, óvatosan kiveszi frizurámból a díszeket. Lazán kiomló hajamat ujjaival fésülgeti. Akarva vagy akaratlanul, folyamatosan nyaktájamat simogatja. Felpattanok, és haragos pillantás küldök felé. Tenyerembe szorítom a műanyag flakont, recsegő hangja közvetítik lelkem indulatait. Rémisztő arcot vághatok, mert hátrál pár lépést.
Hé, mi bajod van? Ha ölni tudnál a pillantásoddal, akkor már halott lennék.
Átlépted a határt.
Lizi boldogan jön oda hozzánk, hogy elújságolja milyen fantasztikus lett a plakát. Ujjongása közepette észre se veszi, hogy puskaporos a légkör. Megragadja a csuklómat, és a laptop elé húz, ahol a szakember az utolsó finomításokat végzi. A poszter közepén vörös kimonós alakomat látom, ahogy háttal állok. Szomorúan lejjebb biccentő fejjel nézzek vissza.


December huszonharmadika az utolsó munkanap az ünnepek előtt. Abszolút karácsonyi lázba égek, állandóan mosolygok, dudorászok. Hatalmas fagy tört ránk a mai napon, oly annyira, hogy az ablaküveget is jégvirág fedi. Szorgosan díszítjük munkahelyünket. Csúnyácska műfenyőt állítunk fel az előtérben álló asztalra. Változatos színű gömböket aggatunk rá, olcsó szaloncukorral. Alkotásunkon hatalmasat nevetünk Lizivel, szegény karácsonyfánk ramatyul áll a talpban. Munkahelyi ünnepi partira az olcsó trend a divat. Minek költsünk feleslegesen újdonságokra, ha csak erre az alkalommal vesszük elő. Miki létráról veri a szöget a falba, hogy feltegye az égősort. Főnökasszonyunk mézeskalácsokat sütött, ezzel is kedveskedve. Tejjel fogyasztjuk a színes mázzal bevont édességet. Ahogy eszegetjük, nyöszörögve nyílik a bejárati ajtó. Aranka, idősödő főnökünk kirohan, hogy köszöntse fiát, aki januártól átveszi tőle a stafétabotot.
Nem a fia jött – mondja Miki, megállapítva a nyilvánvalót.
Nincs időnk hozzászólni, mivel kapkodó sietséggel tér vissza Aranka.
Kedveskéim, mutassátok az erényesebb oldalatokat. Fontos személyt köszönthetünk.
A vendég elegáns öltözete arról árulkodik, hogy elit életet él. Udvariatlanság, de egyenesen a képébe bámulok. Nem szokásom az ilyesmi, de valamiért nem tudom levenni a szemem erről az ázsiai pasiról. Tiszteletet és félelmet vált ki belőlem. Akkor zökkenek ki bűvöletéből, mikor elkezd beszélni. Lizi tátott szájjal kagylózik, Miki bugyután ráncolja a homlokát, és próbálja kitalálni az idegen beszédjét.
Há?! – tör ki Liziből a paraszti szókincse. – Ki a fene et a fazon? Mit hablatyol? – kérdezi emelt hangon.
Üvöltése beszakítja a dobhártyámat. Aranka vicsorogva nevetgél, majd japánul válaszol a komor ázsiainak. A Főnök eszméletlenül művelt, öt nyelven beszél. Idegenvezetői időszakában körbe utazta az egész világot, rengetek kalandjáról mesélt nekünk.
Flóra, cseppet sem bámulod feltűnően – lökdös meg könyökével Lizi.
Ki lehet ő? – kérdezem magamtól fennhangon.
Miki áthatóan sandít rám.
A férfi veszélyt árasztóan közeledik felénk, borzongás fut át a gerincemen. Sötét tekintetével lealacsonyítóan fiksziroz. Előhúzza a múzeum hirdetővásznát, és tömör mondatokat hajigál felém.
Ti értitek? – kérdezem zavartan. – Én csak hangyányit motyogok németül.
Ne rám nézz, én is németül tanultam. Miki te tudsz angolul, beszélj vele mondja Lizi.
Barátunk ágytekervényei gyors forgásba kezdenek, összegyűjtött tudásával szólal meg. Alig kezd el dumálni, az idegen szív alakú száját ármányos mosolyra húzza.
Kiábrándító az iskolázatlanságotok. Átváltok magyarra a kedvetekért – mondja az ázsiai férfi fellengzősen.
Miki arca vérvörösé válik a haragtól. Nem rokonszenvez az egoistákkal. Régi világoskék pulcsija zsebébe bújtatja kezét.
Haver, átkozottul el vagy telve magadtól. A Corvinus Egyetemen szereztem a diplomámat.
Gratulálok.
Régi ismerősöm egyáltalán nem az a kötözködős fajta, de most látom rajta, hogy alig bírja elfojtani a benne felhalmozódott bosszúságot. Odamegyek hozzá, megérintem a karját. Ezzel a gesztussal elértem, hogy rám figyeljen. Helytelenítően megrázom a fejem, hogy ne menjen bele a játékba. Aranka időbe a két férfi közé áll, hogy csirájába fojtsa el a viszályt.
Hadd mutassam be nektek egy nagyon kedves barátom fiát, Kano Gushikent.
Csodálatra méltó, hogy folyékonyan beszéled a nyelvünket – ámuldozik Lizi.
Ide járt a Semmelweis Egyetemre. Magyarországon töltött évei alatt ráragadt a magyar – mondja Aranka büszkén.
Felettesünk hosszú ujjaival egy csillag alakot emel fel. A székemen heverő táskámban a telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett. Kiveszem a mobilomat, de kiesik a markomból. Remek, csak én lehettek ilyen ügyes. Felveszem a földről, féloldalasan felülök az asztalomra, és fennakadás nélkül megnézem a levelemet. Az előrendelt könyveket a mai naptól vehettem át a könyvesboltban. Anyu egyik ajándékának beszerzése kipipálva.
Társkeresőn üzent neked valaki? – kérdezi viccelődve Lizi, mikor kíváncsian odafurakszik mellém. Óriási szemüvegét felveszi, unott képet vág, mikor rájön, hogy csak könyveim értesítője az. Reménytelenül felsóhajt:
Meddig akarsz a könyveid birodalmába élni? Hahó, felnőtt nő vagy, ideje kitörnöd a rózsaszín buborékodból.
Kano váratlanul megjelenik előttem, és lepillant a telefonomra. Az orromat megcsapja parfümjének csábító illata. Rám szegezi sötét szemét, és gonoszul megjegyzi:
Egyetértek. Vigyázz, mert a végén elütnek. Olvasva közlekedni veszélyes egy ilyen kétbalkezesnek.
Sértetten pattanok le az asztalról, szóval ő ütött el majdnem aznap. Ha normálisan közli, nem lenne semmi baj, de direkt cukkol. Látni se akarom, azon vagyok, hogy mihamarabb elkerüljek a közeléből. Örömét leli benne, mivel a cinikus vigyora nem tűnik el.
Kano nem vall rád ez a viselkedés – mondja hitetlenkedve Aranka.
Miki kijelentésére viszolygás fogott el, nem akarom, hogy egy párnak tituláljanak. Lizi vérbeforgó szemébe nem mertem belenézni. Az irigység zöld szörnyetege fertőzi szívét és lelkét, más emberré formálja. Pont utolsó napon leszek én az utálatos személy?
Flóra egyelőre nem a barátnőm, de addig nem nyugszom, míg az enyém nem lesz! Kiharcolom a szerelmét! – üvölti, aki bősz bivalyként ront Kanonak.
Elegem van az egész napból! Így tönkre tenni ezt a meghitt, és barátias hangulatot. Hergelő gondolataimtól teljesen kikapcsolnak az érzékeim, ezért fel sem eszmélek, hogy Kano ellép előlem. Az asztalhoz vágódok, csípőmet beütöm, és Miki teste nehezedik rám. Ijedten taszítom el magamtól. Mérhetetlen haragja elpárolog, és aggodalom lesz úrrá rajta. Lizire pillantok, aki remeg a dühtől. Biztos vagyok benne, hogy a pokolba kíván. Sejtelmem sincs, hogy lehet ilyen féltékeny, hiszen közünk sincs egymáshoz Mikivel. Aranka sápítozva fogja a fejét, mert ötlete sincs, hogy mit csináljon.
Ostoba lány. Arrébb állni se vagy képes? – kérdezi ridegen Kano.
Kiborulok, és a közeli pultról felkapok egy forró csokoládés poharat, amit Kanora öntök. Remegek a zokogástól. A megdöbbenő ábrázata kárpótlásként ér, ráébred talán, hogy ok nélkül ne kezeljen le embereket.
Büszke lehetsz magadra! Tönkre tetted az ünnepi napunkat! Elérted, hogy mindenki utáljon! – kiabálom, utána a bejáratnál lévő fogashoz viharzok, belebújok a kabátomba és köszönés nélkül távozok.
Távolból hallom Miki kiabálását. Rendületlenül hajtogatja a nevem, de vissza se fordulok. Ilyenkor egyedüllétre van szükségem, hogy lecsillapodjak. Túl sok terhelés ért manapság, és most értem el a tetőpontját. A folyamatos álmaim semmik ehhez képest.

Hússzú ideig járom az utcákat. Nagy pelyhekbe hull a hideg csapadék, a járdát fehér szőnyeg fedi. A szűz hónak nem tart sokáig a karrierje, lábnyomok tarkítják nyomban. Hanyatlóba vannak a világos órák, lassan éjszínűvé idomul a mennybolt. A belváros ünnepi hangulatba öltözve üzeni a szeret ünnepének rohamos eljövetelét. Karácsonyi zenék szűrődnek ki az üzletsorokból, az emberek örült vásárlási láztól égve shoppingolnak. A kirakatban felfigyelek egy leopárdmintás szőrmés kabátra. Több se kell, berontok a butikba, és kutatok. Két nagy szatyor társaságába lépek a csípős levegőre. Táskámból előhúzom gyűrött listámat, a jegyzetemen sok pipa virul, már csak néhány ajándékot kell beszereznem.
Hazaérve kipakolom szerzeményeimet. A szekrényem legfelső polca hátuljáról bűvészként elővarázsolom a szüleim ajándékait. Arany csomagolópapírba dugom őket. Kezdő vagyok még ebben, ezért sűrűn ismétlem a macerás kötögetést.
Másnap rám nem jellemző módon később kelek fel. Fél kilenc lesz öt perc múlva, pofimat makulátlanná varázsolom. Legalább ezen pitymallatkor ne csúfítsanak könnyek. A picuri konyhában lévő hűtőmből kiveszem a zöldségeket, kockákra vágom. Öntettel ízesítem, és elkezdem csipegetni. Miután minden teendőmmel végeztem, gyorsan átfutom a leveleimet. Rögtön szembesülök a tegnapi viselkedésem következményével, Aranka kirúgott. Többé már nem tart igényt a munkámra. Most mihez kezdjek? Az összes megtakarításomat elköltöttem az ajándékokra, a fizetésemet meg január elején utalják. Jó kilátásokkal fogom kezdeni az újesztendőt.

Gödöllőn sétálok a szüleim otthonához. A téli hideg levegő sokkal tisztább itt, mint a belvárosban. Ebben a környezetben újult erőre kapok, mintha újjászületnék. A természet önmagában is csoda, csak sokan nem fedezik fel az élet apró örömeit. Béke honol a külvárosban, az emberek kedvesek és nem őrlődnek a munkák kereszttüzébe. Ahogy andalgok, zajra figyelek fel, és azt látom, hogy az egyik fenyőfáról valami zuhan lefelé. Ijedten felsikítok, mire a mellettem elmenő alakok visszanéznek. Kíváncsiak, hogy miért visítozok. Hamar ráeszmélek, hogy két vörös mókus riogatott. Az örökzöld recés törzsén kergetik egymást. Páran elmosolyodnak, mikor rájönnek, hogy mitől riadtam meg. Szaporára veszem a lépteimet, már-már rohanok hazafelé. Igen, haza a szüleimhez.
Ahogy belépek a családi fészekbe, leteszem a szatyrokat, és leveszem nedves csizmámat. Boldogságtól telve köszönök. A jó kiállású apukám, Tanai Boldizsár jön először üdvözölni. Biztonságot adó karjai közé zár úgy, mint kislánykoromban. Odafúrom magamat hozzá, hogy érezhessem átható illatát. Barna kötött pulcsijából árad a finom öblítőnek az aromája.
Hívhattál volna, hogy mikor érsz ide a HÉV-vel. Direkt nem álltam be a kocsival a garázsba – mondja apa, miközben őszülő kecskeszakállát végigsimítja.
Egy kis séta nem árt. Anyu hol van?
Hol lenne? A konyhába sürög-forog, ha éppen nem ugráltat.
Mindketten elkezdünk nevetni, mivel anci igencsak ingerlékeny készülődés közben. Hímnemű szülőm fikarcnyit se konyít a főzéshez, ezért távol tartja magát a konyhától. Apu széles válla mögött meglátom világosbarna hajú anyukámat, aki éppen kötényébe törli a kezét. Viccelődve megkoppintja a kopasz fejét a szurkálódó urának:
Jó lenne, ha nem hitetnéd el Flórával, hogy terrorba tartalak.
A családfő megcsókolja anya kezét bocsánatkérés gyanánt. Szeretettel csillogó szemmel nézem őket, nőnemű gondviselőm kiköpőt mása vagyok. Gyakran előfordul, hogy testvéreknek néznek minket, ha elmegyünk valahová. Apci eléggé magának való típus pont olyan, mint én. Tíz évvel idősebb a feleségénél, de a korkülönbség soha nem okozott problémát a házasságukban.

Meghitt hangulatban eszük a gőzölgő halászlét. A vacsora után a barna díszekkel feldíszített karácsonyfához megyünk, aminek az alján ott sorakoznak a meglepetéseim. Gyermeki buzgósággal kezdem el kibontani a kincses ládikákat, de mikor lopva felsandítok a szüleimre, ők is ugyanúgy tárják fel az ajándékdobozok rejtélyét. A dohányzóasztalról elveszek egy poharat, melyben forralt bor várakozik. Óvatosan belekortyolok, és hálát adok, amiért ilyen szüleim vannak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.