Utakata
szemhéja felrebbent, ugyanis meditációjából Juzo Biwa csatlósa zökkentette ki.
A szolga alázatosan letérdelt a szent-tó felszínén, majd parancsolójára emelte
a fejét. Jobb arccsontján jókora kereszt alakú sebhely húzódott, még orrától
lefelé egészen az álláig piros csíkok voltak festve.
–
Illetéktelenek hatoltak be!
A
csiga démon hümmögve oldalra biccentette a koponyáját, mivel száz év alatt, ha
egyszer előfordult, hogy idáig elmerészkedett egy idegen.
–
Intézd el őket. Ki ne jussanak innen élve.
–
De hát uram! Az egyik betolakodó a fia, Hideo!
A
nyálka bestia ingerülten beharapta a száját, mielőtt felpattan és karjával a
levegőbe hasított. A sűrű ködben buborékok jelentek meg, melyek rögvest a nem
kívánatos vendégek felkutatására eredtek. Juzo gyanakodva révedt
feljebbvalójára, aki tenyerébe tartotta az egyik átlátszó gömbjét. A
légbuborékban feltűnt ivadéka tükörképe, aki rendíthetetlenül igyekezett
áttörni magát a kapu őrén. Kicsit távolabb Jugo ácsorgott, aki türelmesen
várakozott a bebocsátásra. Széles vállán három pici madár gubbasztott, melyek
közül az egyiket gyengéden a kezébe vette és halkan hablatyolt neki valamit. A jószág
felröppent, és sok apró szárnycsapással a település vezetőjének keresésére
eredt.
–
Lássuk, mire képesek – töprengett a csiga szörny, amint kámforrá vált.
A szőke, hullámos hajú fiú nyálkás alakjával
kígyóként tekeredett körbe az őrszemen, akinek testét fokozatosan marta a savas
váladékával.
Ekkor
váratlanul a lehulló buborék had a küzdelmet folytató egyénekre tapadt, és
egymás után kezdtek el kipukkanni. A savas folyadék szét fröccsenése hangos
ordítást eredményezett. Hideo vicsorogva ugrott le az áldozatáról, akit az apja
zokszó nélkül halálra ítélt.
Utakata
a kőfal tetejéről révedt lefelé az alantas kívülállókra, míg bal, sötétkék lidérc
karjával átszúrta a haszontalan alattvalóját. A meghosszabbodott végtag
látványától Jugo elhűlve hátrált pár lépét, ameddig a húszon éves fiú duzzogva
oldalra szegte koponyáját.
–
Távozzatok, amíg szépen mondom! A gyengék itt elhullanak! Juzo!
A
Biwa férfi menten feltűnt az ura mellett.
–
Alábecsülsz, apám! Esélyt sem adtál arra…
–
Elhallgass! Búj vissza az anyád szoknyája alá! A puszta létezéseddel szégyent
hozol rám!
Hideo
sötétzöld, könnybe lábadt szemét megtörölte lila kimonójának ujjával, hiszen a
teremtője állandóan becsmérlő szavakkal illette. Csupán azért, mert képtelen
volt megfelelni az elvárásainak.
–
Rosszkor jöttünk, Sasuke. Éppen családi dráma zajlik – jelent meg váratlanul a
falu bejáratánál a két fenevad – Hát, igen, a gyerek bajjal jár. A fiúk meg
rontást hoznak az apjuk életébe. Csoda, hogy még nem szabadult meg tőle Utakata
nagyúr.
–
Nocsak, kik tiszteltek meg minket a jelenlétükkel – vigyorodott el a festet
arcú pokolfajzat, mialatt leugrott rég látott társaihoz.
A
Hozuki összeöklözött egykori bajtársával, azután hirtelen fenékre huppant. Juzo
felhahotázott, ugyanis a gáncsolási technikáját ismét akadálytalanul
kivitelezte.
–
Mocsok! A dedós trükkjeiddel felhagyhatnál már!
–
Milyen nosztalgikus. Hagyományos módszerrel még mindig földre lehet kényszeríteni
téged.
A
vízi démon felpattan, és öklét egyenesen a nálánál magasabb férfihoz
közelítette, aki a tenyerével fogta fel az ütést. A nyálka szörnyeteg
reménytelenül felsóhajtott, hiszen egykori tanítványai ennyi év elteltével sem
változtak.
–
Utakata!
A
buborék használó az Uchihára sandított, akinek bal látószervében különleges
hatalma öltött állandó alakot.
–
Juzo, kísérd haza Hideot.
–
Jugo, te itt maradsz.
A
narancssárga sörényű férfi némán biccent, mire az elitek kámforrá váltak.
*
Az erőd legmagasabb tornyában Utakata
kényelmesen elhelyezkedett széles ülőpárnáján, mielőtt a kis csészét a szájához
emelte. Lassan belekortyolt a szakéba, majd hümmögve lejjebb eresztette, és
körbe hullámoztatta az italt.
A
tükör szoba szolgált egyedüli menekülő helyéül a csiga démonnak. A sajátos
üvegek az összes élőlény valódi formáját visszatükrözték. Vagyis megmutatták a
démonok természetes külsejét. A buborék használó belsejében lakó vadállatot is
megjelenítette, ami óriási, fehér csigaszerű lényre hasonlított a leginkább. A
váladékos teremtménynek hat farka felmeredt, és a trutyis nedve terjedelmes
tócsát alakított ki körülötte.
Suigetsu
a mestere tükörképére pillantva meglátta a dúvadat és elsápadtan, remegő ujjal
arra felé mutatott. Sasuke követte tekintetével a barátja iránymutatását, majd
ő is meglátta azt, amit ezidáig senkinek sem fedett fel a barna hajú hím.
–
Az igazságot akarom.
–
Áruld el Utakata-sama, hogy szerezted meg az áldást – szólalt fel izgatottan a
Hozuki, akinek az összes porcikája a nemes angyalt után epekedett.
Reménytelen
képzelgésében már számtalanszor lejátszotta, miként fogja meggyilkolni az
ínycsiklandozó tüneményt. Már az illata az őrület határára sodorta, alig tudta
megzabolázni gyilkolásra vágyó hajlámát a lány közelébe.
Ekkor
Sasuke visszaváltozott valódi formájába és karmával elmetszette szövetségesének
a nyakát. Sötét haja megnőtt, és szürkéskék árnyalatúvá fakult a szájával
együtt. Az orránál kirajzolódott a négyágú fekete csillag, melynek felső csúcsa
a homlokáig elnyúlt. Szürke bőrre, hatalmas hártyás szárnya félelmetes
fenevaddá tette. Suigetsu vízből felépülő szervezete hamar helyrehozta magát,
és elégedett vigyorral legyintett egyet.
–
Jól van. Felfogtam. Békén hagyom a kis csajt.
–
Áldás? Micsoda hazugság. Őrülten hajkurásszák, de csak balszerencsével sújtja
birtokosát. Ezért is titkolom el a megszerzését ennek a rontásnak.
Az
Uchiha sokat sejtető pillantást vetett a kifürkészhetetlen férfira, aki anno
befogatta őt a bátyjával együtt.
*
A sötétség birodalmában található kastély
elrejtett alaksorában Sasuke verejtékező, horzsolásokkal tarkított csupasz
felsőtesttel ült a kiterített szőrmeszőnyegen. Két oldalán vaddisznóra
hasonlító teremtmények csontváza őrködött. Az elpusztult állatok agyarán
egy-egy mécses éget, amik sejtelmes fénnyel világították be az irtózatos
helyiséget. A kőfalakból démonok, angyalok, különböző jószágok csontja
emelkedtek ki. A koponyák szemüregéből picinyke kígyó ivadékok kúsztak kifelé
fészkükből.
Az Uchiha szemhéja felrebbent, mivel a rácsos
kapu megzörrent. A fiatal Yakumu alázatosan, leszegett állal vonult
parancsolója elé. Hosszú, barna, fonott lóboncának a vége a földet seperte,
miután letérdelve előre hajolt.
–
Elhoztam önnek, uram.
–
Hagy magunkra – utasította a démonok vezére a szolgálólányt, aki rögvest eltűnt
– Sakura. Gyere ide.
A Haruno tartózkodón kikukucskált az
elválasztó fal mögül. Engedelmesen megindult, de abban a minutumban a babakék
kimonója ujja beleakadt az egyik hulla kiálló kezébe. Riadtan felsikkantott, mielőtt
szaporán előrébb szaladt. A laza szalag, mely összefogta rózsaszín haját
szétbomlott és szelőként tovább lebegett.
–
Már meghaltak. Ártalmatlanabbak nem is lehetnének – jegyezte meg
szarkasztikusan a pokolfajzat.
Az
angyal megtorpant, aztán körbe fonta maga körül a karját. Egész lénye reszketni
kezdett, amíg telt ajka ellilult. Vacogva a férfire nézett, és elkerekedett a
szemet.
–
Ez borzalmas! Jól vagy?! – kiáltotta a lányt, mialatt oda sietett az alfa
hímhez, és lerogyott elé.
–
Csak karcolások.
–
Mindennek van egy határa. Vigyázhatnál jobban is magadra – okoskodott Sakura,
ameddig tenyerét a fenevad alkarjára tapasztotta.
Az
Uchiha döbbenten pislogott a védőszent megnyilvánulására. Kérdezősködés nélkül
gyógyítani kezdte a sérüléseit, miközben a hangjából őszinte aggodalom csengett
ki. Ez a nő féltette, holott ősellenségek voltak. Eme felismerés hatására
ördögien felnevetett. A Haruno értetlenül ó-betűt formát a szájával, ugyanis
nem tudta mire vélni ezt a viselkedést. Abban a pillanatban a démon kirántotta
a végtagját a kecses kacsó alól.
–
Óvsz a bajtól? Ennyire fontos lennék neked? – gúnyolódott Sasuke, ameddig
megragadta a hölgyemény nyakát.
Sakura
felnyögött a torkát szorongató maroktól, majd elhaló köhécseléssel az igen szót
préselte ki az ajka közül. A szörnyeteg nyomban elengedte a foglyát, aki a
tüdejéhez kapva a kezét kapkodott levegő után.
–
Ostoba – sziszegte haragosan az alfa hím, amire a mennyei hajadon elmosolyodott
– Hiba bíznod bennem! Bármikor elvehetem az életedet!
–
Asszonyod vagyok. Oda adtam mindenem. Csupán kérned kell, és az áldásomat is
megkapod.
A
Haruno gyengéden megfogta a szerelme érdes kezét, melyet nyomban a szívéhez
vezetett. Sápadtan, fagyos ajakkal elmesélte népének rejtélyét. Beavatta a gonoszt
a legféltettebb titokba, amit a felmenői a sírjukig megőriztek.
–
Edd meg. Hátha a félvérem elegendő lesz ahhoz, hogy megkaphasd azt, amiért a
klánomat kiirtották.
–
Korcs lennél?
Az
angyal szégyenkezve bólintott, aztán elkeseredve oldalra fordult, hogy selymes
hajkoronája eltakarja orcáját. Az iménti alázó megnevezés jelentősen növelte a kisebbségi komplexusát.
Az
édesanyjának sanyarú sors jutott fiatalon, érdekházasságba kényszerítették,
teherbe esett, majd elmenekült. Azonban a szerencse mellé szegődött a nevelő
apja, Kizashi Haruno személyében.
–
Így már haszontalan vagyok számodra? Balszerencsére ítélt a nemes véri részem.
Sehol se lelhettünk igazán biztonságra az anyukámmal. Ti démonok szeretettel fogyasztotok angyalt, ugye? Akkor miért nem birtokolja senki közületek az
áldást?
Az
Uchiha némán hallgatott, ugyanis a förtelmes igazságba nem kívánta beavatni a
leányt. Hiába préselnek magukba kedvtelésből más étkeket is, csak a védőszentek
íncsiklandozó húsa csillapítja az éhségüket. Viszont a szívet, a zsákmány
tiszteletének megadásaképpen kihagyták a bőségtálból.
–
Nem válaszolsz? – puhatolózott óvatosan Sakura, amint visszafordította arcát a
férfihoz, és közelebb hajolt hozzá – Miért részesítesz más bánásmódba? Mibe
különbözők a többi angyaltól? Odafigyelsz rám, védelmezel…
A
Haruno mondatának a végét motyogásra váltotta, zavartan fülig pirult, hiszen
elérkezett a felsorolás intim részéhez. Az együttléteik teljesen különböznek az
első alkalomtól, ahol Sasukét csak a vad vágy hajtotta.
–
Itt fejezzük be beszélgetést – dőlt hátrébb a démonok vezére, mikor megpöckölte
a hölgye homlokát.
Sakura
sóhajtva felállt és a rácsos kijárat felé ballagott. Mihelyst elérte a
választófalat, megtorpant, és bánatos mosollyal az arcán visszafordult a
pokolfajzathoz.
–
Bármilyen meglepő is beléd szerettem.
*
Utakata lehúzta a kis csészéjében lévő italt,
majd nesztelenül letette a földre. Gondterhesen összefonta karját, és egyetlen
egy másodpercre lesütötte karamell árnyalatú szemét.
–
Nincs több titok. Játszunk nyíltan – jelentette ki határozottan a nyálka
szörnyeteg, ameddig farcsontjából kinőttek a váladékos farkai – Sakura szíve a
kulcs…
–
Elhallgass!
A
buborék használó szája enyhén szétnyílt csodálkozásában. Az Uchihára jellemző
kimértség elpárolgott, és fenyegető harag vette át a helyét. Szántszándékkal
fojtotta belé a szót, ami azt jelentette, miszerint rálelt eme talány
megoldására.
–
Elárulta? Balgatag leány…
–
Sakurát hagyjuk ki ebből!
A csiga fenevad elfogadóan biccentett, majd
hat fehér farkából kettő az egykori tanítványaira tapadt. Amint a nyálkás
végtag hozzájuk ért egy vidám, idegen orgánumot hallottak elméjükben, aki
elkalauzolta őket a távoli múltba.
*
A befagyott szent-tó furcsa módon sértetlen
állapotban megmaradt a pusztító csatározás alatt. A körülötte lévő táj teljesen
átalakult, hiszen az eddig hó lepte föld jelentős része fiatal lánc-hegységé
formálódott. A magaslat mélyén egy óriási szörnyeteg pihent meg a nyálka
tócsában. A lejjebb süllyedt tartomány részét sav folyam málasztotta, melyben
tucatnyi tettem veszett el. A pocakos fehér vadállat kinyúló szeme további ellenség
után kutatott, míg végül észrevett két aprócska pontot a hegygerincen.
A bérc tetején Izuna összefont karral
pillantott le a vörösen izzó sharinganjával a hatfarkúra.
–
Micsoda tombolás – füttyentett Madara Uchiha, amint megjelent az öccse mellett –
Kiirtották a saját törzsüket… Gyalázatos tett! Erre nincs bocsánat!
A
fiatalabbik Uchiha fivér figyelmen kívül hagyva a testvére monológját leugrott
a szakadékba. Sötétlila köpenye, denevér szárnykánt lebegett mögötte, amíg
hosszú, összekötött, tépett haja a magasba lebegett. Lebernyege, és a sörénye
szétterült alakján, mihelyst fapapucsa a lény sikamlós fejét érintette
–
Saiken mitől borult el ennyire Utakata agya?
–
Oh, Izuna-dono.
Ekkor
a vadállat kámforrá vált és helyét gazdája váltotta fel. A csiga démon
meztelen testét piros festékként lepte be a vér. Buborékjai menten körbe
keringték, melyek belsejében a hét házikedvenc szunnyadt kölyökként. Olyan
picik voltak, mint az anyaméhben növekvő magzat.
Izuna
elhűlve lépet egyet hátrébb, tudniillik azt hitte, hogy régi barátja kilehelte
a lelkét.
–
Minden rendben? – érdeklődött tétován a kisebbik testvér – Madara! Gyere!
Próbáljunk meg segíteni rajta!
A
báty menten csatlakozott a társasághoz, de a látvány őt is sokkolta, pedig már
tucatnyi borzadályt átélt.
A
nyálka pokolfajzat gyors mozdulattal letörölte arcáról a piros trutyit, aminek
hatására kirít fehér bőre.
–
Ejnye. Gyászoltok, holott élek-és virulok.
Madara
a páncéljára erősített gunbi, nagy harci legyezőjéhez nyúlt, aminek vaslánca
végén kasza ékeskedett.
–
Igaznak bizonyulnak a pletykák. Szertettél az áldásra – nyilvánította ki a
tényeket Izuna, aki a fivére elé suhant, hogy megelőzze a két rivális démon
összecsapását.
Utakata
ördögien felkacagott, és provokatívan a csípőjére tette az egyik kezét, míg a
másikkal intett az idősebbik testvérnek, hogy nyugodtan támadja meg. Madara
vicsorogva felemelte a legyezőjét, de mihelyst szabadjára engedte volna
sértettségből fakadó haragját meggondolta magát. A jelenlegi szintjén
esélytelenek bizonyult. Hiába a híres nemes Uchiha klán vezetője, akitől messze
földön rettegnek, ezúttal nem kockáztathatott. A népe biztonságát kellett
előtérbe helyeznie.
–
Nevess, ameddig megteheted! Uchiha által fogod halálodat lelni!
Suigetsu leesett állal révedt az előtte
elterülő kipusztult vidék elé. Ismerős, mégis oly idegen benyomást keltett
benne, hogy alig ismerte fel hajdani otthonát. Közelebb bandukolt a démon világ
kiemelkedő alakjaihoz, akik furcsamód ügyet sem vettettek rá. Izuna, és
Madara Uchiha a történelem legsötétebb korának meghatározó egyéniségei közé
tartoztak. De a két álnok fivér legalább hétszázmillió évvel ezelőtt
tevékenykedett.
A
Hozuki kíváncsian belebámult az ősi személyek arcába, és hitetlenkedve
megbökdöste Madara Uchiha vállát. Azonban az ujjbegye menten átsuhant a
legendás hím testén.
–
Megtévesztettek, Suigetsu. Bedőlsz az emlék káprázatnak – jegyeztem meg flegmán
Sasuke, aki távolabbról figyelte a jelenséget.
A
vízi démon haragosan a barátjára villantotta lila árnyalatú tekintetét, miközben
a mesteréhez battyogott. Tetőtől-talpig végig vizslatta a buborék használót,
aki fikarcnyit sem változott. Ugyanúgy nézett ki, mint manapság, egyetlen egy
másodpercet sem öregedett.
–
Az áldás felbecsülhetetlen értékű nyeremény… Örült az, aki hagyja eltékozolni.
Muszáj megkaparintanom! Sajnálom Sasuke, de a célom élérésének érdekében
szükséges megölnöm a nődet – morfondírozott a Hozuki, aki kivillantotta
cápafogsorát, majd fennhangon folytatta – Kicsit sem vagy kíváncsi a dédapádra?
Azt hallottam ideje korán hunyt el. Vajon mi lehetett ennek az oka?
–
Hidegen hagy.
–
Sasuke-dono valamikor a klánját az ördög szülöttjeinek tartották – harsant fel
Saiken hangja a semmiből – Anno vérengzés honolt a törzsben. Szülők ölték
gyerekeiket vagy éppen fordítva csak azért, hogy gonoszságból eredő hatalmukat
teljesen a felszínre hozzák. Utakata-sama ezt az elvet vitte tovább.
A
fenevadak vezére veszedelmes félmosolyra húzta vékony száját.
–
Avas be, Saiken.
Váratlanul a csiga szörny Utakata testén
keresztül az Uchihához fordult. Bőréről zivatarként zúdult le a váladék, amint
sóhajtva arrébb kóborolt. Tétovázva csípőre tette a tenyerét, mialatt ujját
töprengve az állához érintette. Határozott utasítást kapott arról, miszerint idegvezetőként
mutassa be a fiatal fiókáknak az árnyas múlt eseményeit, de mégis tétovázott.
–
Fogytán van a türelmem! Tényleg rád kell kényszerítsem az akaratomat? –
kérdezte fenyegetőn Sasuke, mikor jobb sötét látószervében kirajzolódott a
bíbor cseresznyevirág minta.
Saiken
mély levegőt vett, mielőtt vissza fordult a két ifjúhoz. A háta mögül milliónyi
buborék lódult meg előre, hogy heves örvényükbe szippantsák a két
kellemetlenkedő hímet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése