8. Újhold éjszakáján

 A kísérteties árnyban burkolódzó palota külsejét befonó vöröses-zöldes futólonc kerekded formájú levél függönye szomorúan kókadt lefelé a simogató napfény hiány miatt. Fehér, későbbiekben besárguló virága számtalan esztendő elteltével sem nyílt. Olykor kihajtott pár bimbó a magas torony résznél, ám ideje korán elszáradva a porba hullott.
 A várpalota felett fenséges vándorsólyom légvitorlázott. Oly könnyedén utazott a légáramlat cirógató szellőjén, hogy csupán nagy ritkán csapot a szárnyával. Éles szeme fáradhatatlanul fürkészte az uradalom központi környékét. Az átlátszó gömbök hirtelen feltűnése zavart keltet nyugalmas őrjáratában. Sikoltozó hangot hallatott, míg csőrével kipukkasztott egy-két buborékot.
 Suigetsu éppen a torony csúcsán ácsorgott, mialatt egy hajszálvékony csonttal a fogát piszkálta. Az apró húscafatok sunyi módon beleragadtak a tépőfogakból álló fogsorába. A ragadozó madár zsivajára morcosan felnyitotta a bal oldali szemhéját. Az állán lévő vér maszatot elégedetten letörölte kézfejével, azután hátra dőlve levetette magát az oromról. Zuhanás közben cinikus vigyorra húzta a száját.
– Szóval előmerészkedett rejtekedből. Rohadtul izgalmas – gondolta a Hozuki tenyerébe zárva az áttetsző gömböt, mely nyomban szétfröccsent a markában.
A vízi démon vízszintes esése alatt forogni kezdett a testével, amíg kezével meg nem érintette a talajt. Kitartotta a fekvőtámasz pózt, majd könnyű mozzanattal az égfelé emelte a lábát. Váratlanul szétcsúsztatta a karját, miképp az avar fedte földbe csapódjon a koponyája. Szervezete szétloccsant és a nedves talaj mélyére szivárgott.

 A hátsó bejárathoz érkezve Sasuke megtorpant. Szélsebesen kirántotta kardját a hüvelyből, és a vendége felé hajította. Utakata szemrebbenés nélkül figyelte a felé suhanó pengét, aminek fuvallata megbirizgálta a fülét.
Gejzírként tőrt fel hirtelen Suigetsu, aki cseppfolyós halmazállapotba satuba fogta a csiga nyakát. A teste fokozatosan vissza szilárdult, ami által még erősebbé vált a szorítása. A bicepszén kidülledt az ér az óriási erőkifejtéstől. Mások a fuldoklástól elkékülő ábrázattal rég összeesettek volna, ám ez az alak mozzanattalanul várakozott. 
– Befejezted? A csintalan gyermek porul jár – mondta a nyálka szörny rámarkolva a Hozuki vállára. Előre dobta az ifjú fajtársát, akinek úgy kidülledt a szemgolyója, mintha ki akarna esni a helyéről.
Az Uchiha menten felugrott, miképp elkerülje a találkozást a bajtársával. Visszaérkezve az anyaföldre csípőre tette a kezét.
– Nőj már fel.
A vízi démon a faajtónak loccsant, melyet beterített a híg szervezete. 
– Nyavalyások… Összefogtatok ellenem… – épült fel újra Suigetsu teste, mielőtt sértődötten felszegte oldalra a fejét – Valamikor a jövőbe hajbókolni fogtok még nekem.
Két hím összenézet, és mintha egymás tükörképei lennének cinikus félmosolyra húzták a szájukat.
– Előbb fagy be a pokol – vetette oda nyersen Sasuke.
– Élettelenségben életteliség szökött – jegyezte meg a buborék használó, ameddig önhatalmúan beljebb merészkedett a kígyó fészkébe.
– Mi lelte? – vakargatta értetlenül a Hozuki halántékát.
– Mintha tudnám – jegyezte meg zordan az ördögi vezére, mikor a fajtása után eredt.

 A bíbor szobában gyertyák gyúltak, mihelyst a pokolfajzatok színre léptek. A szürkére fakult deszka parkettán több ülőpárna hevert, melyek egy alacsony asztalkát fogtag körbe. A szolgáló lány sarkára ülve töltötte a csészékbe a rizsapálinkát. Díszes kimonót viselt, melynek selyem öve masnira volt kötve elől. Orgona lila, hullámos fürtjeiben egy tincs fehérlett. Fehér, sűrű szempilláját csábosan rebegtette, mialatt gyöngy árnyalatú ajkát elbűvölő mosolyra húzta.
– Üdvözlöm Sasuke-sama.
– Burakkuberi… – motyogta hitetlenkedve az orra alatt Suigetsu, mintha vágya testesült volna meg káprázatként – Búcsúd nem örökre szólt…? Ennyit bírtál nélkülem?
– Nyomorult – sziszegte mérgesen a nőstény pillangó – A karomba se vehetem őt… Épphogy megellettem, és te máris szétmarcangoltad.
– Tehetek róla, hogy rossz búvóhelyet találtál? Könnyen megtaláltalak – tárta szét karját a Hozuki gunyorosan elvigyorodva – Valójában ki is okozta a fiunk vesztét? Szórakoztass inkább minket a fenséges lepke táncoddal.
Burakkuberi szín váltós szárnyával felröppent, és kecses táncot lejtett a levegőbe. Csillogó könnyei tiszta hópelyhekként hulltak a földre, ameddig bájosan ringatózott az égbe.
 Utakata kényelembe helyezkedve az italért nyúlt, melybe picit belekortyolt. Rosszallón elhúzta a száját, mivel a nőstényördög pityergésénének cseppjei egyhén elsózták a kesernyés nedűt. Sasuke hüvelyujjával letörölte az arccsontjára pottyant cseppet, míg a Hozuki vicsorgó vigyorral sandított fel a hölgyére.
– Láttad a némbert. Ő miatta merészkedtél ide, jól gondolom? – kérdezte az Uchiha belenézve a mestere karamell árnyalatú szemébe – Magadnak akarod?
– Mesére nem alapozok… Hidegen hagy az áldás – felelte közönyösen a nyálka bestia, ameddig oldalra kilöttyintette a rossz ízű alkoholt – Ahogy téged is.
– Ostobaság! – csapott az asztalra haragosan a vízi démon – Véletlenül nem irtanának ki egy klánt! Okkal vadászták le anno a mennyei törzset! A saját fajtájuk is gyilkolta őket! Forr a vérem, akárhányszor a szuka közelébe vagyok… Sasuke, ha nem akarod, add nekem!
– Méltatlan vagy ahhoz, hogy ilyen kegybe részesülj.
A buborék használó derűsen oldalra billentette koponyáját, és kíváncsian ide-oda járattatta a tekintetett a két hím között.
– A tünemény sok bajforrás előidézője lesz. Rokonok, barátok, szövetségesek esnek majd egymásnak. Hát, legyen. Semmi jónak nem vagyok az elrontója – elmélkedett magába Utakata, mielőtt a viszály magját alattomos ravaszsággal elhintette a fiataloknak – A lány anyja nálam van.     
A Hozuki lila szeme elkerekedett, amíg az Uchiha hümmögve belekortyolt a rizspálinkába.
– Szakadék sziklájára zuhanva találtam. Merő piszok s korom fedte, még a feje alatt piros tócsa eredt. Emlékezet kieséstől szenved, de furcsa mód tart a tűztől. Vajon mi történhetet vele?   
– Szabadulj meg tőle! Zabáld fel, ha úgy tartja kedved – adott hangot gyűlölködő akaratának a démoni vezér.
– Annál sokkalta értékesebb.
Burakkuberi csábos őszi falevélként libben lejjebb légi parkettjén, miképp vonagló alakját közelebbről is megcsodálhassák a társalgó hímek. Körbe-körbe forogott a férfiak háta mögött, mígnem váratlanul hosszú nyelvét lándzsaként a vízi szörny agyába döfte. Füléig szétnyílt szájából nyál csurgott, mikor erős marok nyomorgatta meg a nyálkahártyával borított képződményét. Teste rögvest előre lendűlt, ugyanis Suigetsu közelebb parancsolta magához hajdani partnerét. Szétloccsant koponyája újra régi formájára alakult épp akkor, amint megérkezett hozzá a rovar hölgyemény.
– A néma asszony a legkívánatosabb – mondta a Hozuki, mihelyt éles tépőfogaival kiharapta a nőstény pillangó nyelvét.
Burakkuberi színpompás szárnyával beburkolta a hímet, miként méregpollenjét az áramló vérkeringésbe juttassa.
– Bocsi, aranyom. De a mérged kimosódik a szervezettemből – felelte a vízi démon, ameddig a ráterült selymes leplet átáztatta.
A hölgy kétségbeesetten fenékre huppant, amint hátrébb szökkent a veszedelemtől. Esdeklő pillantással csúszott négykézláb az Uchihához, akinek belekapaszkodott a nadrágjába. Suigetsu bazsalyogva felugrott ültéből, és a nőhöz battyogott. Belemarkolt az illatos orgona lóboncba, és úgy cibálta hátra a nőstényét.
– Hányszor ment le neked kutyába, Sasuke?
– Kitudja? Nem tartom számon.
 Az ördögi lény oldalra sandított, ahol barátja a tiltakozó céda öltözetének az alját derékig felgyűrte, és utána hasra gördítette. Pár pislantás múlva Burakkuberi íjként feszült meg, hisz a férfi egyetlen mélyreható döféssel benne termet.
– Az ízeltlábú ennyire ínyedre lenne, Suigetsu? – érdeklődött Utakata, amint az élvhajhász nyögések kíséretébe italt töltött magának.
– Egynek megteszi – röhögött lihegve a Hozuki, míg vadul vágtázott az asszonyon – Ügyes a kicsike.

*

 Vadul csobogó vízesés szilaj hullámokat vert a nyugodalmas vízfelszínen, melynek szikla szirtes oldalában az ördögi úr időzött. Az ezüst fényt ontó újholdra révedt, mely megrendíthetetlen bátorsággal fürdette őt fényével. Izmos mellkasán vízgyöngyök gyöngyöztek, még sötét hajtincs végeiből folyam cseppek csöppentek bele a habokba. Az ég felé nyújtotta érdes kezét, mely zord árnyékot vetett sármos arcára. Vicsorogva lefedte tenyerével jobb látószervét, miközben a másikban felvöröslött a cseresznyevirág minta.
– Takarodj!  
 Utakata a csermelyből kiemelkedő kődarab tetején jelent meg törökülésbe, míg buborékjai körülötte kavarogtak.
– Rád se ismerek. Hová tűnt a hidegvéred? – érdeklődött élcelődve a nyálka szörny, ameddig az Uchiha virág mintás tekintetével felsandított rá – Ádáz lelked háborog. Ennyire megőrjít az angyalka? Nem hagy neked nyugtot?
– Bosszantó nőszemély…! Alaposan megkínzom, mielőtt darabokra szaggatnám.
– Öld meg mielőbb. Ahogy a másikkal tetted – tanácsolta ridegen a csiga bestia, mihelyst átlátszó gömbjeiben a szundikáló védőszent képe jelent meg – Úgy érzem, ő akaratlanul is képes lesz megsebezni a szívedet.
– Mintha lenne nekem olyanom – pukkasztotta ki ujjával Sasuke az előtte lebegő buborékot.
– Igazad van – állt fel Utakata, mielőtt kidolgozott felső testén szétnyílt kimonó felsójének narancssárga öv részére fogott – A magunk fajták csak saját magukkal törődnek.
 Ekkor a csillagos mennyboltozaton seregnyi bugyborék alkotta felhő gomolygott messzire, míg a gyengülő hullámzásba egy gyámoltalan, megalázott hölgy andalgott. Az állára piszkos vér hervadt, még a hátáról leharapott bőr darab gennyezve fénylett az estébe. Keresztül font karja a kicsi keblét takarta, míg gubancos lóboncának egy-egy kitépett szála az alakjára tapadt.
– Kiszöktél?
Burakkuberi bánatosan biccentett, és az Uchiha ölébe ült. Csípőjét ingerlően táncolta az alfahím nemszervénél, ami egyre keményebbé vált.
– Telhetetlen perszóna. Feleslegesen próbálkozol. Nem tudsz összeugrasztani minket Suigetsuval? Megosztozunk rajtad, mivel valójában csak ennyit érsz.
 A nőstény pillangó haragosan kipirult, mihelyt a démonok vezére megpördült vele, és a simára mosott sziklafalhoz préselte.

*

 Sakura kábán könyökölt fel a szalma kupacon, amiben egerek tanyáztak. A szürke rágcsálók kíváncsian poroszkáltak apró mancsaikkal az új lakótársuk testén. Az egyik érdeklődő állatka az angyal feje tetején egyensúlyozott, míg lefelé nyújtva a nyakát lenézett rá.
A Haruno riadtan felsikkantott, és kiugrott a szúrós fekhelyéről. Körbe forgott a saját tengelye körül, és kétségbeesetten a rácsos ajtóhoz sietett. Megrázta a rozsdás, penész borította rácsrudat, amit hisztérikusan rázni kezdet.
– Már megint… – csuklott össze pityeregve a fiatal nő – Nem bírom tovább fogolyként… Elakarok menni! Valaki engedjen ki!
Feljajdulva kapta el a kacsóját, mivel a hirtelen felmelegedő vas megperzselte a tenyerét. Hólyagos végtagját az orcája elé emelte, mely menten gyógyulásba fogott.
– Oh, szegény pára – magasodott hirtelen a semmiből Suigetsu a hajadon fölé, miközben agresszívan maga felé tekerte a vékony csuklót.
Sakura beharapta az ajkát, ugyanis felkényszerített karja csaknem eltört kicsavarodva. De ez a kín eltörpült a következő után. Az orsó-és sing csontját keresztül lyukasztotta a cápa fogsora. Ökölbe záródott a bal kacsója, és kétségbeesetten beleütött a pokolfajzat gyomrába. Hitetlenkedve hunyorgott a végtagjára, melyet megszilárdult folyadék bilicselt meg. Nyöszörögve igyekezett szabadul, azonban a húsát kitépő alak húscafatokkal a fogába akadva rávicsorgott. Erős ujjait a zsákmánya nyakára fonta, és fojtónyomást gyakorolt rá.
– Porul jársz, ha rájön – csatlakozott a társasághoz Jugo, aki robosztus hátát a düledező falnak támasztotta.
– Túl liheged. Nem nyuvasztottam ki, csak egy harapás vettem belőle – felelte sértődötten a Hozuki, mikor elengedte a nőt, aki köhögve görnyedt a kőre – Ugye bogaram? – rúgott még belé a vízi szörnyeteg – Említést se érdemel.
– Jól van. Elég lesz – rugaszkodott el a faltól a narancssárga hajú fazon – Távozz innen szépen.
Suigetsu dúlva-fúlva sarkon fordult, és haragvó legyintés kíséretével vett búcsút a meláktól.  

  Jugo kíváncsian a sarokba gubbasztó védőszentre emelte koponyáját, akinek korgó hasa élesen a kora hajnalba hasított.
 A Haruno szüntelenül a lassan gyógyuló alkarját simogatta, még az ölébe pár egér pilledt. A rágcsálók egyike felmászott a vállára, és cincogva megszimatolta őt pici orrocskájával. Szomorkásan felnevetett, ugyanis az apró emlős bajsza a nyakszirtjét csiklandozta. Szeretetteljesen oldalra biccentette a fejét, hogy pofija a szőrmókhoz érjen, hiszen rég részesült ilyen kedvességbe.
 Ekkor a böhöm bestia döngő léptekkel a kijárat felé bandukolt. Talpa alatt megrepedt a kő, és súlya alatt néhol be-besüllyedt.
– Maradj veszteg, ha jót akarsz magadnak! – visszhangzott az öblös, üvöltő hang a messzeségből.
Sakura bizalmatlanul összevonta szemöldökét, mielőtt felnézet volna a piszkos kisablakra.
– Virradj napocska – rimánkodott könyörgőn az angyal, mintha siettettethetné a nap újra születését.   

*

 Burakkuberi tátott szájjal sikított némán, mialatt a taknya nyála egybefolyt. Buja pír játszott az orcáján, miközben felhevült bőrén verejték csapódott ki. A háta le-fel csúszkált a sziklafalon, ahogy az alfa hím ki-be járt benne. Mámortól remegő lábbal ölelte át szorosan a férfi csípőjét, hogy tovább érezhesse s élvezhesse a hímtag által nyújtott gyönyört.  
– Sasuke – ugrott a kőbérc tetejére Jugo, akinek érkezés miatt apró törmelékek csobbantak a vízbe.
– Mi van?! – kaffantotta dühösen az Uchiha felajzott orgánummal, ameddig lihegve, az alkarját sziklára fektetve megpihent – Kinyírlak, csak merj még egyszer megzavarni!
– Ramatyul van.
– Más is történt?
– Semmi említésre méltó – válaszolt hosszú csend után a strapabíró fenevad.
Az Uchiha kétkedve felvonta egyik szemöldökét, amíg teljesen kihúzódott a pillangóból.
– Suigetsu? Hová ment?
A nőstény ördög megrázta a fejét, mivel ötlete sem akadt hová távozott a párja.
– Sakura… Csinált vele valamit?! Jugo!
– Túlélte. Az elején véget vetettem a játéknak. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.

*

 Sasuke nadrágba támaszkodott a folyosó tartóoszlopának oldalán, míg nyirkos felsőtestéről folyadékcseppek száguldoztak lefelé.
 Jugo a zárka rácsa elé térdelt, és egy saras levelet csúsztatott be a hajadonnak, amin négy darab gomba, és egy élőhal csapkodott.
– Egyél.
 A Haruno éhesen oda osont az étekhez, és irtózva hátra hőkölt a virgonc kopoltyústól. Gyorsan felkapta a földes növényféléket, és vissza iparkodott biztonságot nyújtó sarkába. Fintorogva rágcsálta a gombát, melynek ízét elvitte a sár. Csak nem kiöklendezte, de mivel jó ideje alig jutott táplálékhoz így leerőltette.
 Az Uchiha lehunyta a szemhéját, majd nesztelenül a kijárat felé vette az irányt.

*

 Egy távoli fellegvár vendégszobájában Mebuki semmitmondó tekintettel bámult az ölébe lévő kihűlt teába. A testén lévő sebek mind begyógyultak, ám a lelkén ejtett sérülések továbbra is gyötörték. Sejtése sem akadt, mitől sajog a szíve ennyire, hiszen semmire sem emlékezett. Viszont ösztönébe rendíthetetlenül megbízott. Gonosz ködfátyol nyomasztotta súlyával a kúria minden egyes szegletét. Mérgesen sandított a tolóajtóra, mivel percre pontosan tudta már, mikor jő el hozzá az ördögi úrnő. Romlott lelkét a kedvesség álarca mögé rejtette, viszont ő látta igaz valója.
– Ízlik a gyógyfű keverék? – csatlakozott a mennyei asszonyhoz egy elbűvölő kinézető nőstény bestia – Úgy örülök, hogy kezdesz megbékélni. Itt biztonságba vagy.
– Hányingerkeltő a hízelgésed. Mit vársz a segítségedért cserébe?
– Jogos a gyanakvásod. A fajtársaim nem a jóság mintapéldányai… sőt… De én más vagyok.
A Haruno nő bizalmatlankodva lesütötte a tekintetét.  
– Hotaru Tsuchigumo hívnak… – mutatkozott be vidáman a delnő, mialatt bal kacsóját a keblére helyezte, aztán hirtelen a lelkesedése alábbhagyott. Kihúzta magát, és kék írisze boldogságtól felragyogott – Visszatért… Bocsáss meg, de most mennem kell.
Mebuki csodálkozva ó betűre formálta az ajkát, mikor felfigyelt az elsuhanó árnyra.
– Komolyan, akár egy kisgyerek – jegyezte meg méltatlankodva a Haruno – Legalább megszabadultam tőle.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése