Régi énem porrá hamvadt

Szerényes hajlékomon imádkozom, hogy a gyalázatom megbocsátást nyerjen. A füstölgőből levendula illat köd lepi el a szobát, mely megnyugtat. Két napja zárkóztam be, nem eszek, ezzel is büntetve magamat. Időről-időre rám néz valaki, akire figyelmet sem szentelek. Érzem, hogy sokuk tébolyodottnak titulál, de ez se érdekel. Gyalázatos vagyok, hiszen fohászom közbe befurakszik elmémbe Ōjin. Fekete lebernyege gondosan összehajtva lapul ölembe. Oda kell neki adom. Nem szorongathatom öröké, mint egy füzért. Este vadászni megy néhány barátjával, az az idő megfelelő alkalom lesz, hogy visszavigyem szálláshelyére a köpenyét.

Beesteledve macska nesztelenségével próbálok a sátrához lopakodni. Szerencsére semelyik portyázó katona sem vesz észre, ezért fennakadás nélkül elérem célomat. Éppen készülök belépni, mikor meghallom Tatsuó mérges beszédjét.

– Kardélre fogom hányni Zent!

Rémülten kezdek hátrálni, de megbotlok a farakásba, és fenékre esek. A lármára kisiet a két vezér, majd észrevéve összesandítanak. Ahogy a hold fénye megvilágítja az arcukat ördögi vonásokat fed fel rajtuk. Nem várom meg a reakciójukat, felszökkenek, és elrohanok. Utánam kiált a sebhelyes arcú, de még csak nem is lassítok. Kapkodásom közepette elejtem a sötét anyagot. Figyelmeztetnem kell a hercegemet! Ha baja esik azt nem élem túl! A szívem majd kiesik a helyéről úgy rohanok. Az erdő sűrűjébe veszem az irányt, hogy üldözőim ne leljenek rám a kitaposott ösvényen. Viselt ruhámat több ág szaggatja meg, mikor fáklyaláng kezd villódzni nem messze tőlem. Igyekszem, hogy beérjem a járőröző csoportot, akik elég ellenségesen fogadnak. Úgy bámulnak rám, mintha valami egzotikus állatot lennék. Viszolygok a csőcselék tagjaitól, akik közül néhányan végig nyalják a szájukat. Mézesmázos szavakkal próbálnak csalogatni. Az élükön haladó férfi mutatóujjával mutatta, hogy menjek hozzá, de csak rázom a fejem. Eszembe sincs közéjük keveredni. Egyszer csak vaslánc fonódik a bokámra, és birtokosa megrántja. Hátra vágódok a fűbe, majd segítségért kiáltok, ahogy elkezd húzni. Rúgkapálok, hogy lerázzam a hideg fémet, de nem tudom. Váratlanul zabolátlan nyerítés kúszik bele a fülembe. A terebélyes bokron tintaszínű pariba ugrat át, és vehemensen ágaskodik föl, miközben mellső lábával kapálózik a magasba.

 – Ne merjetek a lányhoz nyúlni! Kotródjatok el, ameddig még megtehetitek! – figyelmezteti őket Ōjin, miközben hosszú dárdáját a páncélosok felé fordítja.

Hálálkodva emelem fel rá tekintettem. Zord hangja ijedtséget szült a portyázókba, de összeszedve bátorságukat egyszerre rohanták le. Megmentőm egymaga vette fel velük a küzdelmet. Kaszabolni kezdi az ellenséget, aminek következtében vér mossa a fegyverét. Egész lényem remeg. Ledermedek, még levegőt is alig merek venni. Csak szemlélem az öldöklőt, mire az egyik ember feldob a vállára, és menekülésre fogja.

– Ha kedves neked a papnő élete, akkor ne merj követni! – ordítja hátra az alkoholos leheletű alak.

A legidősebb herceg nyomban utánunk ered, és mikor megunja a kergetést, kardját elrablómba dobta. A férfi tüdejét keresztülszúrja a penge. A halálhörgése kizökkent sokkos állapotomból. Leterített medve szőnyegként esik össze, mielőtt akadozva az mondja, átkozott. Gyorsan lemászom az idegen testéről. Szinte abba a pillanatba kileheli a lelkét, én meg csak nézem mozdulatlan alkatát.

Elkezd szakadni az eső, hogy megtisztítsa a földet a karmazsin szennytől. Dörgés rázza meg az eget, hogy haragját tudassa a halandókkal.

Ōjin könyörtelenül kirántja a kardját az ember húsából. A megbánás jelét sem mutatja, élvezi, hogy öl. Nekem nyújtja erős kezét, hogy felsegítsen. A nedves talajba markolok, miközben könnyeim kibuggyannak. Félek tőle!

 – Igyekezz! Nem akarok az esőbe ácsorogni! – közli velem, miközben felránt.

Rémülten el akarok ugrani közelségéből, de nem engedi. Tenyeremet folyamatosan perzseli érintésének melege, mely során furcsa bizsergés jár át. Felkötött hajáról végig futnak a vízcseppek, hogy onnan vessék magukat a tátongó mélységbe. Szívformájú ábrázatán rosszallás rajzolódik ki. Nyilván haragra gerjesztettem engedetlenségemmel. Valószínűleg nem viseli el azt, ha valaki ellenszegül neki. Ekkor megfeszülnek izmai, és oldalra sandít. Magához húz, és szorosan tart, még hátra fordul. Karomat nyomorgatja, mikor fehér fogsora összekoccan. Először sejtelmem sincs mi történik. Eltol, majd az egyik fához megy, melynek recés törzsébe nyílvessző fúródik. Ekkor döbbenek rá, hogy engem óvót meg a sérüléstől.

– Jól vagy?! – rikkantom, mikor oda sietek hozzá, és szemügyre veszem a vállán a sebet. – Miattam sebesültél meg, úgy sajnálom!

Észre sem veszem, de ösztönösen rá emelem a kacsómat, mire ő nyersen lelöki.

– Nem szorulok az együttérzésedre! Induljunk végre! – utasít, mikor visszaindul a harci ménéhez.

A lovához érve felpattan rá, majd felhúz engem is maga mögé. A csődör türelmetlenül fújtat, miközben patájával kis gödröcskét ás.

 – Karolj át!  – förmed rám.

Vonakodva átölelem derekát, és a ló azon nyomban vágtatni kezd. Oly gyorsan nyargal, hogy fejemet a széles hátnak döntöm. Különös vonzalmam támad, melytől menten elvörösödök. Kicsit hasonlít ahhoz, amikor Zen úrfival vagyok, de még is más. Hogy különbözhetnek ennyire, holott rokonságba állnak? Ég és föld, tűz és víz. Ōjin a megingathatatlan termőföld, mely temperamentumossá válik, ha a szükség meg követeli, míg öccse finom művész lélek, aki a mennyboltozaton szárnyal. Miért vágyok egyre inkább a megmentőm figyelmére? Ha vele vagyok elmémből kiirtja fivérét.

Arra eszmélek, hogy izmai elernyednek, mint a hangszer húrja. A gyeplőt, már nem oly erősen markolja.

– Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezem aggodalmasan.

Magam is meglepődök a túlzót féltésen, melyet ő lobbantott fel bennem.

– Méreggel kenték be a nyílvesszőt. Csak karcolt, de ennek ellenére folyamatosan fejti ki a hatását.

Tanakodni kezdek, akár milyen edzett, nem foglya sokáig bírni. Állandóan csak a bajt keverem!

A bűntudatom akkor ér a tetőpontjára, mikor visszatérünk a táborhelyre. Leszáll csődöréről, majd morcosan odanyögi egy alárendeltjének, hogy segítsen le engem. Ez a férfi elképesztő! Az ártó bájital ellenére a saját erejéből vonul a lakrészéhez. Az ég pityergése elfedi a verejtékező ábrázatát. Nem az a fajta, aki elfogadja a segítséget. A büszkesége a legfontosabb számára. A lelkiismeretem elviselhetetlenül tépázza szellemem. A nyomába eredek, de két embere az utamat állja a sátra előtt.

– Hagyj! Éppen elég gondot okoztál – közli a valós tényeket, mielőtt eltűnik előlem.

– Enged, hogy jóvátegyem! Kérlek! – kiabálom zokogva, mikor térdem lehúz az iszapos talajra.

Hirtelen elszáll belőlem az erőm, egy pihét se tudnék arrébb tenni úgy érzem. Miért sajog ennyire a szívem, már annak puszta gondolatától, hogy Ōjinnak valami baja lesz? Most ébredek rá, hogy ezt a zord alak saját tulajdonává tett. Elárulom Zenhez fűződő szerelmemet, ilyen könnyen? Lehet, hogy valójában testvérként ragaszkodok hozzá? Tatsuó a tőle telhető leglágyabban húz föl. Óriási tenyerét a fejemre teszi.

– Felesleges aggódnod érte. Ámulatba ejtő az ellenálló képessége. Te pedig menj be fedett helyre, mert a végén megfázol.

Hinni akarok a szavának, de valamiért még se megy. Addig nem tudok megnyugodni, ameddig nem vizsgálom meg! Kicsit előre szaladok, de a rezidenciáját őrző személy kardját nekem szegezi.

– Ne makacskodj! – húzza el a leplet Ōjin, miközben fehér kimonó felsője teljesen szét van nyílva.

A selyem szövés nem bújtatja el felső testét. Megigéz a látvány. A hason lévő kockák, melyek egytől-egyig megfeszülnek. A mellkasa, a széles válla. A hőmérséklet rögtön ötven celsius fokra ugrik. Kezemet kékségem elé kapom, és elpirulva fordulok hátra.

– Kísérd vissza a szállás helyére ezt az ostoba fehérnépet, barátom!

– Rendben. Te pedig feküdj le, mert ramaty állapotban vagy – közli a sebhelyes, mikor átkarolja a vállamat, és elindít a helyes irányba.

Ruhámból kisebb vízesés távozik, mikor belépek a száraz helyiségbe. Hollófekete hajamat előre veszem, és kicsavarom. Visszasandítok kísérőmre, aki éppen távozni készül.

– Ha rosszul lesz, szólj nekem.

– Ezt megígérem. A kosárba találsz rongyot.

Automatikusan az említett fonott tárgyra sandítotok, majd felemelem a fedelét, és észreveszem a citromsárga yukatát. Gyanakodva felhúzóm a szemöldökömet, mire Tatsuó szabadkozni kezd. 

– A feleségem segítségéhez folyamodtam, hogy legyen más ruhád is.

Furcsa, oltalmazómról nem tudom elképzelni, hogy családos ember legyen, de mikor asszonyáról beszél kimutatkozik a gyöngédebb énje. Mimikáját nem tarkítják mély vonások, papír sima lesz. S lehet csupán beképzelem, de mintha a zavar jelei is kiütköznének rajta. A felismerésre elmosolyodok.

– Nos, akkor ad át kedvesednek a köszönetemet – bazsalyogok hálásan. – Oda lehet érted, ha képes elviselni az életformádat.

– Mióta vagy ilyen közvetlen velem? Felhívom a figyelmedet, hogy még mindig fogoly vagy.

Felkacagok, majd oda lépek hozzá, lábujjhegyre emelkedek, és megpuszilom. Való igaz, mióta engedhetem meg magamnak, hogy ilyen közvetlenül beszéljek, egy férfival? Halálos bűn nekünk, papnőknek az ilyesfajta viselkedés. Ha Nui főpapnő tudná korbácsütésekkel sújtana, és öröm lányként bélyegezne meg. De mégis, Tatsuó olyan, mintha egyszerre lenne a bátyám, és az apám. Játszhatja a kegyetlen zsoldost, de engem már nem ver át. Hogy van az, hogy ilyen rövid időn belül megkedveltem őket? Hozzájuk is elkezdtem valamilyen szinten kötődni.

– Kiismertelek. Az álcádat felesleges viselned előttem – közlöm, mikor megfogom a kezét, és felnézek rá. – Örülnék, ha ilyen teremtővel áldott volna meg a sors.

– Nincs mit tenni papnő, megszerettelek, ezért hát gyermekemmé fogadlak. A fiamat legalább lesz, ki ráncba szedi. Két esztendős, de már most csintalan, mint az ördögfióka.

Hálás vagyok ezekért a szavakért. Tatsuó, amióta itt vagyok gondomat viseli. Ügyel arra, hogy ne szenvedjek hiányát ételbe, vízbe, és kényelmes párnára hajtsam a fejem. Remek apa lehet, ennek ellenkezőjéről nem tudnának meggyőzni. Ha valóban lányának fogad, akkor elhagyhatom a szentélyt, átlagos napjaim lesznek, mint akár melyik kortársamnak.

– Köszönöm – meghatódottságomba csupán ennyit tudok kinyögni.

Hajnalba beront hozzám rémült vadként örökbefogadóm. Rémülten sikoltok fel mély álmomból. Szaporán kapkodok a levegőt, és látva oltalmazómat, rögtön leszűröm, hogy Ōjinnal van valami. Kapkodva magamra terítem takaróm, és vágtatok a férfi után. Alig, hogy kiérek a hajnali levegőre, meztelen talpamat a hideg harmat csípi meg.

A herceg szállásán állót levegő ver tanyát. Egész lényét gyötri a láz, mely hideg borogatással se akar lemenni. Azonnal mellette termek, és az elfertőződött sebet veszem szemügyre.

– Ki kellett volna tisztítani a sérülését!

– Alaposan kitisztította. Ez a méreg sokkalta erősebb, melyekkel addig dolgom volt – adja meg a magyarázatot Tatsuó.

Harcosomnak sötét haja szétterül a fejpárnán, miközben vergődik. A szívem hasad meg. Gyorsan kell cselekednem, különben nem éli meg a reggelt.

Hosszadalmas kúráknak vettem alá, hogy csillapítsam testhőmérsékletét, és kiűzzem a káros szert a szervezetéből.

Kakukkszó hirdeti a pitymallat érkezését, de továbbra is sötétbe bolyongok. Az én tudásom kevés ehhez, csak annyit érek el, hogy életbe tartom. A láza nem akar szűnni, a folyadék se jut le a belső szervébe, mert egyből kifolyik a szájából vagy kiköhögi. Gyógynövény főzethez sincs már elég alapanyagom, el kell mennem gyűjteni. A markáns profilra pillantok, ami semmit sem vesztet bűvöletéből. Kacsómat félénken tüzelő homlokára teszem. és mentem rám szegezi borostyán szemét. Félve hátra hőkölök.

– Bocsáss meg! Nem akartalak felébreszteni! – mentegetőzök zavaromba, de mire ismét rá sandítok visszatér a révületbe.

Felsóhajtok, majd selymes haját oldalra simítom. Az egész én hibám! Nem engedem, hogy meghalj! Ígérem ápolni foglak addig, míg rendbe nem jössz! Ekkor Tatsuó friss patak vizet hoz be, és leteszi a másik helyére.

– Kicsit viseld gondját.

– Bízd csak rám. Pihenésre van szükséged.

– Hogy tudnék aludni, ha ő élet, és halál között lebeg?! – csattanok fel, mert a lelkiismeret furdalásom éles késsel szurkálja szellemem.

Könny folyamon megállíthatatlanul megindul. Sebhelyes arcú pártfogóm egyik lábáról a másikra áll. Nyilván nem jeleskedik a nők érzelmi kitörésnek kezelésében. Nyúl felém, hogy vigasztaljon, de végül visszahátrál. Tehetetlen, istápolna, de ötlete sincs hogyan derítsen jobb kedvre.

– Bátyám! – tör ránk Fuyuki, akinek derekát széles géz fonja át.

Hosszú sörénye összefogva lóg a mellkasáig. Fehér nadrágot visel csupán, mely úgy suhog, mintha folyamatosan szél rázná. Karamell tónusú tekintette azonos Zenével. 

– Hallasz engem?! A pokol dermesztő jege szaggassa szét az öcsémet, amiért mindkettőnk életére tört!

– Ezért nem ő a felelős! Egyáltalán nem ismered! Hogy mersz így beszélni róla?! – veszem védelmembe a legifjabb fivért.  

– Papnő, adósod vagyok, amiért elláttál, de ebbe ne merészel belekotnyeleskedni. Sejtelmed sincs, milyen alattomos patkányt engedtél a bizalmadba!

A körülöttem lévők, mind utálják Zent, és a halálát akarják. Miért vetik meg ennyire? Olyan tiszta, mint egy újszülött csecsemő. Szemernyi gonoszság sem bújik meg benne. Itt meg csak azt szajkózzák, hogy kétszínű alak. Meglehet az oka annak is, amiért jó néhányan pocskondiázzák.

– Elmegyek gyógynövényeket szedni. Sietek vissza – mondom kibúvóan, mikor meghajolok a császári család tagja előtt.

Tatsuó túlzottan tart attól, hogy valami bajba keveredek megint, ezért megkérte Fuyukit, hogy kísérjen el engem.

***

Jó messzire el kellett jönnünk a tábortól, mivel ebbe a rengetegben alig él meg valami. Sötét, nyirkos légnyomás uralja e tájat, mely csak a moháknak és gombáknak kedvez. Hatalmas pókok lesnek mozdulatlanul hálójukba áldozatra várva. A madarak bőszen csapkodnak szárnyukkal, hogy fészek felé kúszó kígyót elriasszák. Bátran veszik fel a betolakodóval a küzdelmet, hogy megóvják legbecsesebb kincsüket, mely még a tojás belsejébe fejlődik. Ahogy a csatát figyeljük egyszer csak Fuyuki a fának iramodik, és majom módjára kapaszkodik a sima törzsbe. Rövid időn belül fent ugrál az ágak között, én meg ámuldozva bámulom tehetségét, miközben azért fohászkodok, nehogy leessen. A lombkorona résznél zajongás zördül fel, majd egy vékony valami repül el. Gyógyuló félbe lévő férfi leugrik mellém, és én csak nem elájulok. Vigyorogva kér elnézést, majd int fejével, hogy folytassuk küldetésünket.

– Vakmerő vagy, pedig még korán sem vagy olyan állapotban, hogy ilyen energikus testmozgást végez – fedem meg, mintha egy gyermek lenne.

Erre hangosan felröhög, és befeszíti jobb karját, hogy bicepsze kidudorodjon.

– Ne sápítozz. Erőm teljében vagyok.

Hiúságba nem szenved hiányt ez már egyszer biztos. Talán rossz a rövid távú memóriája, mert pont azért hoztak ide, hogy megmentsem. Ekkor letép egy fűszálat, és elkezd rajta furulyázni. Úgy tűnik valamibe picit hasonlítanak Zennel. Mindketten örömüket lelik a melódiába.

Elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz, ahol először találkoztam örökbefogadómmal. Ezen a környéken, már több kereset virágra rá fogok lelni. Iparkodva elkezdem pásztázni a tájat, majd mikor rálelek az édenkertre leguggolok a földre, és csokorba szedem őket. 

– Miért segítesz rajtunk? Elraboltunk, és cselédként használunk.

– Papnői feladatom, hogy segítsek a rászorulókon. Meg, amúgy is, ha nem működnék veletek együtt megölnétek.

– Vagyis csak kényszerből csinálod? – szegezi nekem a kérdést a herceg.

A hangjából kicseng a felháborodás, gyanakszik rám. Próbára akar tenni. Ha nem az elvárásának megfelelően válaszolok puszta kézzel kitöri a nyakam. Az elmúlt időbe megszoktam az efféléket, ezért nem is ijedek meg. Őszintének kell vele lennem, nincs ennél jobb megoldás. Senki sem szereti, ha belehazudnak a képébe.

– Először valóban szükségszerűségből csináltam, de már nem. Tatsuót, és Ōjint is megszerettem. Ezért nem fogom hagyni, hogy a testvéredet elvigye a méreg.

Sokat sejtetően megérinti az állát, majd alaposan szemügyre vesz.  

– Aranyos vagy, hogy vonzódsz a bátyámhoz.

Rák vörös leszek, és gyorsan témát váltok.

– Miért kívánjátok Zen vesztét? Testvérek vagytok.

– A kis kíváncsi. Legyen, beavatlak. Való igaz, hogy fivérek vagyunk, de Ōjin a törvényes gyerek. Neki Dzsingú úrnő a szülő anyja, még nekem és az öcsémé nem. Ahogy nőttünk ennek ismerete egyre nagyobb szöget vert közénk. Apánk rivalizálást akart kirobbantani köztünk, és ezt Zennél el is érte. A koronára fáj a foga, ezért akar minket eltüntetni.

Elképedve hallgatom a sztorit. Sok kérdés merül fel bennem, például az, hogy atyjuk, miért akarja azt, hogy fiai egymás torkának essenek. Az uralkodó ház összes tagja furcsa.

– Hogyhogy nem akarod a trónt? Érdekes, hogy a bátyát sarkába loholsz, holott nem is vagytok édestestvérek – érdeklődök ártatlanul, mintha a lehetséges megoldásokon nem kattogna már az agyam.

Fuyuki megsértődve oldalra fordul. Rosszul érinti, hogy gyanakszom rá, de oly annyira jogom van tesztelni őt, mit neki engem.

– Igazából én is sokáig gyűlöltem – motyogja az orra alatt. – Hat éves korába Ōjint Koreába küldték és csak három éve tért vissza. De mikor felnőttként ismét találkoztunk el tudtuk ásni a csatabárdot. A példaképem, olyan akarok lenni, mint ő!

Lehet, hogy nem vagyok jártas a politikában és a hadászatban, de azt még én is tudom, hogy háborúba állunk a koreaiakkal. Akkor hogy engedhették meg a hercegnek, hogy beléphessen oda? Szóra nyitom az ajkam, de kísérőm felemeli a karját, hogy jelezze elég a fecsegésből.

***

Egész éjszaka azért küzdök, hogy megmentsem az életét. A leghatásosabb főzeteket keverem ki, hátha valamelyik megsemmisíti az ártalmas anyagot. Folyamatosan cserélem a borogatás a homlokáról és a csuklójáról. Éjféltájban szerencsére enyhülni kezd teste forrósága, és a légzése is visszaáll normálisra. Az orvosság is akadálytalan szivárog le a torkán megkönnyebbülésemre. Kicserélem a kötés a vállán, de mikor éppen megkötöm, megragadja alsó karomat, mire felszisszenek.

– Uram, kérem, engedjen el. Misaó vagyok, nem ismer meg?

– Mi-sa-ó? – kérdezi halkan.

Bólintok, majd két tenyerem közé teszem kemény markát, mely a kardforgatástól bőrkeményedéses.

Letérdelek az ágy mellé, és takarójára hajtom a fejem, de egy másodpercre sem eresztem.

Elnyom az álom, és olyan mélyen alszok, mint még eddig soha. Mocorgást hallok, de nincs erőm felébredni. A lestrapáltság kalitkába zárt madárként tart foglyul. Halovány hangfoszlányok jutnak el hozzám, de a képzeletem kreációjának könyvelem el.

– Végig melletted maradt – ez az utolsó mondat ért el hozzám még.

Valaki lefektet a kényelmes párnák közé, és rám teríti a bársonyos takarót.

Magamhoz térve nyújtózkodni kezdek, és komótosan felkönyökölök a matracon. A székben Ōjin teát iszik, majd rám emeli a tekintetét. Azonnal felülök, és elkezdem igazgatni torzonborz frizurámat.

– Feküdnöd kellene még.

– Nem rémlik, hogy engedélyt adtam volna, hogy megszólalj. Emlékszel, némaságba kell burkolóznod – közli kézfejére biccentve az arcát. – Többé nem szorulok a pátyolgatásodra, ezért ne gyere a lakrészemhez.

– Ígérem, csendbe fogok maradni, de cserébe két hétig ágyba kell maradnod, hogy teljesen rendbe jöjj. 

– Öt nap alatt régi leszek! Sértő, hogy egy lapra veszel a puhányokkal, akiket már a megfázás is pamlaghoz köt!

Lekezelő, mint mindig. Ezt szoktam meg. Örülök, hogy jobban van, de azért egy köszönöm jól esne tőle. Buta! Egyáltalán nem az a fajta, aki hálálkodni kezd! Plusz alapvetően én hoztam rá a bajt! Felkelek a fekhelyről, meghajolok, és távozni készülök, mikor megszólít. Megállók, és visszanézek rá.

– A falusiaknak juttattam ételt.

Elmosolyodok, és csillogó kékségemből kiolvassa a boldogságomat. Legszívesebben a nyakába ugranák, de türtőztetnem kell magam. Hamarosan úgy is külön válunk, és többé nem találkozunk. Ott fogom hagyni a szentélyt! Nem visel el tovább a mesterem rigolyáját! Meguntam a fekete bárány szerepét!

***

A rákövetkező napokban nem botlok Ōjinba. Olyan érzésem van, mintha szándékos kerülne. Az örök se engednek be hozzá. Az orvosságát rendszerint valamelyik alattvalójának kell adnom. Zavar a tartózkodó viselkedése, de legalább nem esett vissza mélypontra.

A zsoldosok is mostanra tisztelettel fordulnak felém. Egyedüli nőként rám hárul a háziasszony szerepe. Kimosom bűzölgő öltözéküket, és kisebb-nagyobb sikerrel megvarrom őket. Sőt az étkezéseknél szorítanak nekem is helyet. Már nem kitaszítottként bánnak velem. Éppen őrjáratukról térnek vissza hárman, mikor az utolsó kosár szennyest tisztítom.

 – Misaó! Eleget dolgoztál ma! – magasodnak felém vigyorogva. – Visszük mi a kasokat! Ne egy törékeny virágszál cipekedjen!

Körbe zárva haladunk a tábor központjához. Végig kacagok a hülyéskedéseiken. Már nem viselnek előttem maszkot. Igaz valójukkal ismertetnek meg. A rossz hírük miatt állandóan kiközösítik őket, és ezáltal lehetetlen számukra a beilleszkedés. A világ szégyenfolti vagyunk mi emberek. Mások felet ítélkezünk, de a saját hibáinkat nem vesszük észre. Isaó és Isamú elénk rohannak, mire a két árvát felkapják a nyakukba. A dombtetőn megpillantok két alakot, akik pásztáznak minket. Ahogy egyre jobban közeledünk hozzájuk kirajzolódik sötét árnyékuk. A két herceg komoran kommunikál egymással. Fuyuki szüntelenül csacsog, amire Ōjin egy szavas tömör válasszal felel. Még a saját fivérével is rideg. Nincs mit tenni, ő már csak ilyen. Pont az a vonása teszi különbé a többi hím közül. A jelleme, és a kisugárzása is magasztos, akár fenséges édesanyjáé, a császárnőé. Alig bírok magammal. A karjába akarok ugorni, mint Isamú teszi állandóan.

Oda érve hozzájuk nyomban elnémulnak. A két árva egyszerre vetődik a legidősebb hercegre, és röhögcsélve csimpaszkodnak rá, mint a kis majmok az anyjukra. A megállapodásunkhoz tartva csendben figyelem az eseményt. Melegség öleli keblére lelkemet, melytől olvadozni kezdek, mint a télen befagyott folyó tavasszal. Ez a merev alak állandóan leveti barátságtalan maszkját, ha az apróságok veszik körbe. Ábrándosan felsóhajtok, mivel oktondi részem, azért fohászkodik, hogy egyszer személyemet is ilyen szívélyesen bánásmódba részesítse. Szomjazom a pillantására, az érintésére. Puszta lénye bizsergetés vált ki a legintimebb tájékomnál.

– Azért ne ilyen feltűnően epekedj utána – súgja a fülembe Fuyuki, miközben a vállamat karolja át. – Kemény dió lesz elbűvölnöd Ōjint, de rám számíthatsz.

Elpirulva libbennek arrébb tőle.

– Bátyám, ideje lenne feloldoznod Misaót a szótlanság börtönéből.

Heves egyetértés harsog fel mögöttem. Érvek sokasága zúdul a parancsnokukra, aki sziklaszilárdan kiáll a döntése mellett. Felemeli kezét, mikor a lézengés nem akar szűnni. Ettől a mozdulattól mindenkinek torkán akad a szó. Sorba sütik le a fejüket a zsoldosok.

– Megszédítet titeket ez a fehérnép! Ha ennyire ragaszkodtok hozzá, ám legyen, de akkor számoljatok azzal, hogy ki lesztek rekesztve innen. Reggelre már nem fogja itt rontani a levegőt!

Ahogy meglátom fenyegető ujját felém mutatva ijedten hátra hőkölök. Te jó ég, mit tervez velem? Meg akar ölni! A karja markolatához nyúlt, amire sikítva szaladni kezdek. Tévedtem! Benne szikrányi kedvesség sincs! Eszem ágába sincs mellette maradni! Elmegyek a gyerekekkel együtt! Megszökünk, mikor bele lesznek feledkezve a vacsora ízeibe!

*

Mikor már sátramba érzem a sült hús illatát átosonok a fiúkhoz. Mutatóujjamat a szám elé teszem, hogy ezzel tudassam velük, hogy maradjanak csöndben. Intek nekik, ők meg szerencsére kérdezés nélkül felém indulnak. Felveszem Isamút, Isaót meg kézen fogom, és amennyire tudunk nesztelenül haladunk a kijárat felé. Tekintettemmel a füvet pásztázom, hogy kikerüljük a gallyakat. Görcsbe áll a gyomrom, mert a legapróbb zajra is felfigyelhetnek. Ahogy egyre idegesebbé válok, úgy szorítom erősebben a legidősebb árva mancsát.

Biztonságba ki érve szinte ugrálok örömömbe. Megpuszilom kicsi só zsákom csontos pofiját, és elégedetten indulunk vissza a szentélyhez.

*

A legfiatalabb növendék mögött haladok, aki éppen Nui úrnő szerény vacsoráját cipeli tálcán. Csöndbe burkolózva telepedünk le tanítónk mellé, aki gondterhelten támaszkodik könyöklőjén. Mérgesen vizslat, majd legyintéssel kiküldi a zavaró tényezőt. Biztos vagyok benne, hogy alapos fejmosásba fog részesíteni könnyelműségem miatt. Érdekes, most, már nem félek tőle. Bármennyire is marcona képet vág, nem tud megijeszteni. Egy elesett öregasszonyt látok, aki még foggal-körömmel kapaszkodik silány életéhez. Ráncos kézfejét mandulafoltok csúfítják, és az ujjbegyét elválasztó csont keményen kidudorodik. Ősz haja melyet rendszerint tökéletes kontyba tűzve hord, most ritkásan foglalja keretbe beesett profilját. – Rád se ismerek. Teljesen más ember lettél. Azok a zsoldosok megrontottak, így már nem lehetsz az istenek szolgálja. Távozz mi hamarabb.

– Nem áll szándékomba maradni. Holnap reggel elhagyom örökre ezt a siralom házat.

– Hálatlan! – üvölt fel Nui, miközben felém jön, és pofon vág. – Estig hagyd el az otthonomat! Még az hiányzik, hogy Dzsingú császárnőt ismét felbőszítsd!

Elmosolyodva felemelem fejem gondviselőmre. Köszönettel kéne tartoznom neki, de mégse megy. Elegem van a képmutató emberekből, akiket csak a saját jólétük foglalkoztat. Az a cicomás asszonyság is csak kívülről szép, belül rohadt. Nem akarok vele újra találkozni! Elhagyom a birodalom központját, és egy nagyon távoli faluba fogok meghúzódni az árvákkal.

Meghajolok mesterem előtt, majd szépen kimegyek. Utoljára körbe sétálóm a katedrális, majd visszatérek a szobámba, és kevés tulajdonomat bebugyolálom mézszínű selymembe. Ez a lágy szövésű anyag az egyetlen emlékem édesanyámtól. Akárhányszor megérintem, olyan, mintha itt lenne velem. Az arany hímzés a szegélyen, az ő aprólékos munkájának az eredménye. Emlékeim folyamatosan kopnak róla, de álmomba néhányszor hallom simogató hangját.

Összepakolva kinyitom az ablakot, és akkor veszem észre az uralkodónő gyaloghintóját. Egész testőrségét felvonultatja díszpáncélba. Rossz érzésem támad, ezért gyorsan a kicsik keresésére eredek. A meredek lépcsősor előtt lelelek rájuk, ahogy integetnek az érkező seregnek. Ekkor oldalról égő nyílvessző zápor sújtja a megszentelt épület falát. A növendékek óbégatva menekülnek ki a zárt helyiségből, hogy a kútból vizet hordjanak a lángok megfékezésére.

Dzsingú elégedett kacagással jelenik meg előttem hordájával.

– Miért csinálja ezt? – kérdezem kétségbe eseten.

– Misaó, hagyd ezt rám! – hallatszik Nui hangja mögülem. – Úrnőm, ez a lány nem jelent fenyegetés. Könyörgök, kímélje meg, így is többet szenvedett a kelleténél.

– Ennyire szíveden viseled Keina sarjának a sorsát? A bosszúm rá is le fog sújtani!  – rikácsolta a császárnő rám bökve.

Megfagy bennem a vér, mikor megvilágosodok. Keinával, a szülőanyámmal Dzsingú végzet! Ez a boszorkány vette el tőlem! Mély gyűlölettel nézek bele egyenesen a szemébe, amitől ő elkomorul. Kimonója ujjából kiveszi a legyezőjét, és a szája elé teszi.

– Olyan bosszantóak vagytok. Kikészítitek az idegeimet. Ideje megszabadulnom azoktól, akik már nincsenek hasznomra.

Amint ez a mondat elhagyta az uralkodónő hangját, Nui halál hörgésére fordultam meg. Idős tanítom torkát könyörtelenül elmetszik. Elborzadva rogyok térdre, ahogy a földön lévő testből spriccel a vér. Isaó, és Isamú elkezd sírni, mire én szorosan magamhoz szorítom őket. A sötét lebernyeges alak, aki meggyilkolja a főpapnőt leveszi csuklyáját, és megdöbbenten meredünk egymásra. Egy sárkány maszkot viselő férfi ugrott le mellé a közeli fáról.

– A bent maradtakat elintéztem.

– Gyilkosok! Ártatlanokat mészároltok le! – kiabáltam rájuk, mire Fuyuki rám sandított álcája réséből. – Misaó? Ōjin csak azt ne mond, hogy ő a célpont.   

Csalódottságomba lebiggyesztem ajkam. Azt se tudom, hogy sírjak-e vagy nevesek.

– Fiam, ismered ezt a némbert? 

– Túlzás lenne ezt állítani – feleli a legidősebb herceg, mikor hüvelykujját végig húzza a piros tanússal elmaszatolt pengéjén.

Ezzel az énjével most először találkozok. Vajon melyik lehet az igaz valója? Az arrogáns, vagy ez az ördögi? Isaó kitört az mellőlem, és oda vágtat cingár lábán a férfihoz, aki ráparancsol, hogy maradjon ott ahol van. 

– Erre nem vetemedhetsz! Tartozol Misaónak! – próbál hatni bátyjára Fuyuki, de rögvest rászól a császárnő a fattyúra.

Őrület! Ennek a kattant családnak hódol az ország. Romba fogják dönteni a nemzetet. Oda megyek Isaóhoz, akit sokkol a halott anyó. Innen már nincs menekvés. Kiborítom kacatjaimat a selyem poggyászomból, és bekötöm vele a nagyobbik kölyök buksiját úgy, hogy az orráig érjen. Remegve a hóhérom elé botorkálok. Fekete köpenyének alján kivillan mellpáncéljának vas nüánsza. Markába zárt fegyverének markolatára teszem a tenyerem, majd lassan a szívemhez húzom. Ōjinné a szívem, ezért úgy igazságos, ha ő is veszi el. Utál engem, ezért nem fog nehezére esni megtenni.

– Gyorsan csináld! A fenyegetésed megvalósul.

Opál zöld szeme összeszűkül, és vad farkasként vicsorogva belső küzdelmet vív lelkével. Az egyik része megölne a másik nem. Azt hiszi, hogy tartozik azért, amiért meggyógyítottam, de téved.

– Legyen, ahogy akarod – von magához szorosan. – Anyám vidd el innen a csőcseléket, és az ifjoncokat!

Dzsingú beleegyezően biccentet, majd csettintésére a szolgái felsorakoznak. A hadvezér magával rángatja a fiúkat, majd jelezi hadának, hogy indulnak.

Égek a közelségétől. A lehelete forrósága perzseli a bőrömet, mellkasa néhány röpke másodpercig hozzám simul. Késztetés szerűen emelem fel lógó karomat, hogy átfonhassam. Be akarom szippantani pézsma illatát, hogy az beleivódjon a végtelenségig az orromba. Kíméletlenül küldte a másvilágra Nuit, de még így is vonzódok hozzá. Megörültem biztosan. Rajongok érte, pedig gyűlölnöm kellene.

– Tatsuó elvisz téged egy olyan helyre, ahol nem találhat rád senki. Ezzel rovom le a tartozásom. Megmentettél, most törlesztem adósságomat – teszi vállamra a kardforgatástól bőrkeményedéses tenyerét. – Elérkezett a búcsú ideje. Ég veled.

Ōjin és Fuyuki szinte egyszerre fütyülni kezdtek, mire a fékezhetetlen fekete, és a békés fehér paripa gazdáikhoz ügetnek. A maszkot viselő barátom lekapja álarcát, és homlokon csókol. Vigyorogva megpaskolja a búbomat.

– Vigyázz magadra.

Búskomoran elfordulok tőlük. A ló pata ütemes dobbanása egyre jobban halkul, még végül a kietlen táj rémisztő csendességbe borul. Letérdelek mesterem elé, és egy rövid imát szavalok el. Azt veszem észre, hogy egy árnyék kebelezi be az alakomat. Reszketni kezdek, mivel meg vagyok győződve arról, hogy egy ellenséged mészáros készül lecsapni rám.

– Úgy örülök, hogy egyben vagy – lélegzik fel megkönnyebbülve Tatsuó.

Elsírom magam, és a karjába omlok. Ő meg apakén kezd el gyengéden dajkálni. Kék kimonója ujjával letörli gyöngyeimet. Átkarol, és levezett a lépcsőn, amely végén foltos táltosa várakozik. Felültet a nyeregbe, majd felpattan mögém.

– Haza megyünk.

Erre elmosolyodok, mivel valami azt súgja, hogy tényleg otthonra fogok lelni. A hányattatásaim sorra, ezáltal végleg lezárul. Újjászületek ebbe a pillanatban. Régi énem porrá hamvad, hogy csirázásnak induljon új jellemem. Más emberré fogok válni, és mikor eljuttok a kiteljesedésig visszatérek. Készülj fel Dzsingú úrnő, mert a szerencsecsillagod fénye kihunyó félbe van!